Luther Márton életrajzi regénye

Luther - a regény

Altenburg 1519 - második rész

2019. november 05. - szs.

 

bulla-contra-errores.jpg(első rész)

Martin tűnődve nézte Miltitz arcát. Felléptem Tetzel ellen, erre rögtön támadni kezdtek, hogy nem tisztelem a pápa tekintélyét. Most pedig hirtelen rájönnek arra, hogy Tetzel ellen indokolt volt fellépnem? Észrevette, hogy Spalatin és Feilitzsch elégedetten, szinte megkönnyebbülten mosolyog. Martin viszont túl sok mindent látott az elmúlt bő egy évben ahhoz, hogy ilyen könnyen felengedjen, sőt, biztos volt abban, hogy a fiatal pápai nuncius szájából az előbb elmondottak is ugyanolyan kedélyeskedésnek számítanak, mint a római székes szolgálólány esete. Csak a bizalmamba akar férkőzni, meg akar puhítani. De mi lehet a valódi küldetése? Nem ugyanaz-e ő is, mint Cajetan bíboros volt, csak kissé más maskarában?

- Nem volt más szándékom – szólalt meg végül lassan, kimérten -, mint felhívni egyházi elöljáróim figyelmét erre a problémára.

- Igen, igen! - csapott le a gondolatra mohón Miltitz. Egy szépen nyomtatott füzetecskét vett elő, aminek a címlapján a pápai címer látszott és olyan míves betűk, amikre Grünenberg soha sem lesz képes. A pápai bulla! Kitette maga elé a füzetet, majd megfordította, hogy a betűk talpa Martin felé nézzen és óvatosan a beszélgetőtársa elé tolta az írás. - X. Leo pápa a Cum Postquam kezdetű bullájában immár rendezte is ezt az ügyet, letisztázva a búcsúval kapcsolatos hivatalos tanítást és megszüntetve azokat a visszaéléseket, amiket Tetzel doktorhoz köthetünk. A két doktor vitája így megoldódott. Tetzel doktorral személyesen fogok elbeszélgetni a gyanúsnak talált könyvelési tételekről és arról a felfordulásról, amit a tevékenységével okozott. De... - kis szünetet tartott és újra elővette a szigorúnak szánt tekintetét – Luther doktor sem mondhatja immár, hogy nem tisztázott előtte, mi az igaz tanítás a búcsúról, hiszen immár pápai bulla szól róluk, tehát erről disputa sem folytatható. Nem tudom, hogy ismeri-e a Cum Postquam teljes, hiteles szövegét, ezért ezt a példányt szeretném a doktornak adni.

Tovább

Altenburg 1519 - első rész

 

 cs_szabo_luther_2.jpgA második kötet szerkesztése során ez a fejezet kimaradt a végleges regényszövegből. Miltitz pápai legátus próbálkozása zsákutcának bizonyult Luther ügyében és hasonlóképpen dramaturgiai szerepe sem maradt a regényben. A reformáció 502. évfordulójának alkalmából most a terjedelme miatt két részben megosztom ezt a fejezetet. A második rész végén egy .pdf fájlban is le lehet majd tölteni az egészet egyben.

 

Altenburg

1519. január

 

 

Spalatin gondos házigazdaként begyújtatott a Martinék szállásául kijelölt szobában; a szerzetesi szokástól való eltérés ellenére mindannyiuknak nagyon jól esett a tagjaikat körülölelő meleg. Martin a kinti hidegben teljesen elgémberedett. Mikor kicsit átjárta a benti jó idő, az izmai fájni kezdtek. Törődötten sóhajtott egyet. A test kínjai tényleg megtisztítják a lelket?

Kintről szekerek, lovak zaja hallatszott, néhány vaskos megjegyzés, katonai felszerelések fémes csörgése. Mikor a városba értek, az utcák elég kihaltnak tűntek, ezért a hirtelen támadt zaj felkeltette Martin kíváncsiságát. Az ablakhoz lépett és óvatosan félrehúzta az üveget takaró fatáblát. A jégvirágokon keresztül nem sokat tudott kivenni, de a lovasok egyértelműen a Wettinek színeit viselték és az erős fegyveres kíséret túl sok választást nem hagyott a menettel kapcsolatban.

- Friedrich választófejedelem kísérete – hallotta Spalatin hangját maga mögül. Megfordult. A fejedelem írnoka egy díszes úti köpenyt viselő úr társaságában állt az ajtóban, a fogadó szolgálólegénye épp becsukta mögöttük az ajtót. Beier testvér, akit ide is beosztottak Martin mellé kísérőnek, tiszteletteljesen meghajtotta magát az urak felé. Ha Spalatin egyedül érkezett volna, Martin – doktorság, szerzetesség, fejedelmi tisztviselőség ide vagy oda – a barátjához sietett volna, hogy megölelje, de az idegen úr jelenléte visszatartotta. Amikor azonban az idegen úr hátrahajtotta a köpenye csuklyáját és kimérten Martinra mosolygott, rájött, hogy nem is annyira idegen számára.

Tovább

Így láttam: Szólj be a papnak Debrecenben – Szakrális művészet

img_20190706_204253.jpgKétszer is felbukkant ez a kezdeményezés a Luther-regényemmel kapcsolatban. Először akkor, amikor még írtam a könyvet. Ahogy a blogom Debrecennel kapcsolatos bejegyzésében is előkerült, az elmúlt években egy-egy hetet mindig a városban töltöttem nyáron és ilyenkor az éppen aktuális regényemen dolgoztam: a Luther első, majd második részén, legutóbb a Koppányon, és úgy néz ki, idén sem lesz másként, bár a téma még nem publikus. A Luther első részét írtam, mikor egyik délután sétálni mentem a városba, talán jegyzetfüzetet akartam venni a feleségemnek egy papírboltban, és egy plébánia hirdetőtábláján akadt meg a szemem a Szólj be a papnak! plakátján. Mikor átfutottam, bólintottam is egyet, hogy milyen jó kezdeményezés ez, hogy az atyáknak van vér a pucájukban, hogy így odaállnak és bevállalják és hogy szívesen megnéznék egy ilyen alkalmat közelebbről is, ha lenne rá lehetőségem. Majd beszereztem a jegyzetfüzetet és mentem vissza írni, ha jól emlékszem, azt a részt, ahol a fiatal Luther egy baráti társasággal az 1500-as évfordulóra ígért világvégét várja. (Spoiler: nem jött el. )
Eltelt pár év és egy váratlan megkeresés kapcsán kiderült, hogy nem csak megnézhetek egy ilyen alkalmat, hanem egyből a másik oldalra kerülhetek, bár ehhez a papot protestáns értelemben kell venni. Az egyik szervező olvasta az addigra már megjelent Luther-köteteket és ennek kapcsán jutottam eszébe a Szakrális művészet-ről szervezett beszóláshoz. Mivel Debrecent nagyon szeretem és a kezdeményezést is nagyon izgalmasnak tartom, nem sokat gondolkodtam a válaszon és végül egy kellemesen meleg, de bármikor esőt ígérő nyári napon ott álltam a B24 Galéria melletti utcában, ahol a szomszédos étteremben a rendezvény előtt egy közös vacsorára ültünk össze a szervezőkkel és a beszélgetőtársakkal. Érdekes volt kicsit belátni a kulisszák mögé, hogyan formálódott, alakult a kezdeményezés, milyen tapasztalatok, visszajelzések vannak. A négy meghívott vendég művészeti eloszlása nagyjából előjelezte a későbbi témákat is. Két kortárs festő (egyikük az egyetlen pap a csapatban), egy szociológus és jómagam, egy prózaíró. A szervezők adtak pár ötletet és tanácsot is a beszélgetéshez és megtudhattuk azt is, hogy a provokatív elnevezés ellenére valódi „beleállós”, kemény beszólások nem szoktak előkerülni, de kit tudja, lehet, hogy majd most. Mindenesetre ezt is vállaltuk, miért ne vállaltuk volna?

Tovább

Luther-regény, 2018

417_boritoterv_2017-06-20_130736-300x456.jpg2018-ban jelent meg a regény második, befejező kötete és számomra íróként ez az év, főleg a második fele arról is szólt, hogy el kellett engednem, le kellett zárnom a Luther-regénnyel töltött majdnem négy évemet. Mondjuk ez annyira nem is volt nehéz, mert négy év egy regénnyel számomra hosszú időnek érződött, főleg, amíg még benne voltam és a kézirat lezárása, a kész kötetek papírformába öntése valami távoli dolognak tűnt, ami talán soha nem jön el. Hát eljött és visszatekintve nem is mindig értem hogy tudtam végigvinni. (De könnyen lehet, hogy az aktuális regénnyek is így leszek majd utólag.)

Mindenesetre mozgalmas év volt a regény szempontjából. Az év első három hónapja a második kötet írásával telt, ekkor alakítottam ki azt, hogy a heti öt munkanappól elkülönítettem egyet, amit kineveztem írós napnak – a vállalkozói létnek vannak ilyen előnyei. Ezt azóta is próbálom tartani, bár a teljes munkanapból fél lett, de akkor is van egy teljes délelőttöm, ami csak az írásé – mivel a jelenlegi regényemet is 800 000 karakteresre tervezzük a kiadóval, kell is hozzá idő. A következő három-négy hónap a szerkesztés ideje volt, üresebb és intenzívebb szakaszokkal, bár itt főleg a szerkesztőm dolgozott, én a szövegszintű igazításokba nem szóltam bele, a kivágandó-bennhagyandó fejezeteknél, jeleneteknél kellett kicsit taktikázni. De végül összejött: a legkedvesebb részeimet sikerült benntartanom a végleges kötetben, pedig eleinte úgy volt, hogy sok rész repül.

Tovább

Könyvbemutatók, rádiós beharangozók

20170725_123011.jpgNéhány alkalom októberben, a reformáció hónapjában a Luther-regénnyel kapcsolatban:

 

 

 

 

Október 24:  8:45: A Karc FM reggeli műsorában rövid beharangozó beszélgetés a szerzővel a regény befejező kötetének megjelenése és az esti könyvbemutató apropóján.

Október 24: Luther másként – egy kortárs magyar regényíró szemével

Időpont: 2018. október 24., szerda 17 óra. Helyszín: az Evangélikus Országos Múzeum pincéje (Budapest V., Deák Ferenc tér 4.). 

A beszélgetés résztvevői:

Cs. Szabó Sándor, a könyv szerzője,
Győri Anna, a regény szerkesztője, 
dr. Korányi András egyháztörténész-professzor.
Moderátor: Jakus Ágnes, a Parókia Portál szerkesztője.
A rendezvényen közreműködik: Fekete Dániel.

Facebook esemény ide kattintva.

Október 26: Rövid beszélgetés a szerzővel az MR1 Kossuth Rádió "Kalendárium" című műsorában.

Október 31: Könyvbemutató beszélgetés a szerzővel a dorogi Gáthy Zoltán városi könyvtárban.

Facebook esemény ide kattintva.

Amikor szétesik a templom

A szerkesztés során, terjedelmi és dramaturgiai okokból több jelenet nem került bele a Luther-regény második kötetébe. Ezeket a jeleneteket itt a blogon közlöm, megadva az oldalszámot is, hogy a nyomtatott kötetben hol lennének.

417_boritoterv_2017-06-20_130736-300x456.jpg (Luther a császár idézésére, egy birodalmi herold és barátai kíséretében Worms városába tart, a birodalmi gyűlésre. Erfurtba érve nagy örömmel fogadja az a város, ahol egykor egyetemista, majd szerzetes volt és ahonnan egyfajta száműzetésbe küldték annak idején az ismeretlen, világvégi Wittenbergbe. A városban mondott prédikációjáról szól ez a részlet.)

A kötetben a 258. oldalon kezdődne ez a jelenet, ennek a mondatnak a helyén: "Martin - a pápai tiltás ellenére - egy kemény, mégis nagy sikerrel övezett prédikációt tartott egykori kolostorának templombelsőjében." 

---

Ahogy Martin fellépett a szószékre és a díszesen faragott szélére támaszkodva kifújta magát széttekintett az erfurti kolostor zsúfolásig megtelt templombelsőjén, újra megrohanták az emlékek. Mennyit álltam ott hátul, amíg a szerzetbe való befogadásomra vártam és úgy éreztem, apa engedélye soha nem fog megérkezni, én pedig örökre a világ és a rend között rekedek… Ott énekeltem én is a kórusban és ott estem össze, mikor az ördöggel viaskodva alulmaradtam… És ott… az oltár előtt akartam elfutni Isten színe elől… Apa pedig nézett, végig nézett.

Most apa nem nézte, de sok száz szempár igen, szinte felnyársalták a várakozó tekintetekkel. Mit vártok tőlem, hirdessem ki a lázadást Mainz püspöke ellen, akinek nem akartok a felsőbbsége alatt élni? Martin tudta, hogy csak egy szavába kerülne és az erfurtiak lerohannának mindenkit, akit csak Albrecht bíboros emberének vélnek és vérrel-tűzzel hirdetnék ki, hogy levetették magukról az igát. És mindezt az evangélium nevében tennék. Hirtelen fájdalom kúszott fel az alkarján a vállába, majd onnan egy vargabetűvel a hátára. Ahogy lenézett, látta, hogy úgy szorítja a szószék faragott peremét, hogy a kézfeje teljesen elfehéredett. Mikor kiengedte a szorítás, a fájdalom is megszűnt a karjában, de a hátában megmaradt.

Tovább

Luther 2: Az igazság és az élet - megjelent a második kötet

417_boritoterv_2017-06-20_130736-300x456.jpg"Az ágostonos szerzetes, Martin Luther 95 tételét tartalmazó levél nem várt visszhangra lel, és Wittenberg egy csapásra szinte az egész birodalom figyelmének középpontjába kerül. Szavai nyomán olyan indulatok szabadulnak el az Egyházat védők és a visszaéléseket kritizálók között, hogy a békés megoldás lehetősége egyre reménytelenebbnek tűnik. Martint azonban a kiátkozástól való félelem sem rettenti vissza attól, hogy lelkiismeretét követve újra és újra megtagadja tanainak visszavonását...

Cs. Szabó Sándor kétkötetes regényének második része a 95 tétel megírását követő eseményeket öleli fel a reformátor életéből, bemutatva barátja és munkatársa, Philippus Melanchthon, valamint felesége, Katharina von Bora alakját is. A szerző finom lélekábrázolásának köszönhetően láthatjuk, hogy míg Luther korának legnagyobb hatalmaival szegült szembe, a legnehezebb küzdelmeket mégis saját lelkiismeretével vívta."

 

Oldalszám:564

Méret:135 x 205 mm

Kivitel:kartonált

ISBN: 978-963-288-429-5

Kiadás éve:2018

Megrendelhető a kiadó honlapján, vagy megvásárolható a könyvesboltokban!

Írás. Technika.

20180318_085734.jpgNem ismerek erre vonatkozó statisztikákat, de személyes tapasztalatom alapján viszonylag ritkán kérdezik meg az írókat arról, hogy milyen eszközöket használnak az íráshoz. Itt most nem szóképekre meg dramaturgiai fogásokra gondolok, hanem konkrét eszközökre: tollal spirálfüzetbe, mint ahogy szerintem az én generációm még kezdte, asztali géppel, laptoppal, tablettel, diktálva, és biztos van még pár variáció. Engem az erre vonatkozó műhelytitkok mindig is érdekeltek, mert az íráshoz, főleg egy nagyobb terjedelmű regény megírásához nem csak a mentális felkészülés, hanem a megfelelő környezet is szükséges, egyszerűen azért, mert a szöveg leírásával töltött idő sem kevés, egy regényt nem lehet hirtelen felindulásból egy pont útba eső kunyhó falára felskiccelni

Én egy „digitális nomád” jellegű író vagyok: nincs sem csak erre a célra szolgáló dolgozószobám (pontosabban a Luther-regény írása alatt nem volt), sem kijelölt időm, amikor csak az írással foglalkozom, három gyerek mellett nem is törekedtem erre, mert nem akartam olyan „művész” lenni, aki az írás miatt kivonul a család életéből. (Legalábbis ez volt a terv, azért voltak ihletett pillanatok, mikor teljesen meg tudtam érteni annak a lutheri módszernek a természetét, mikor a doktor bottal a kezében rontott ki a toronyszobából, hogy kicsit lejjebb tekerje a háznép fiatalabb részének hangerejét.)

Tovább

A szereplők neveiről

lutherut.jpgLuther Márton, Bölcs Frigyes, György herceg, Albert mainzi érsek - aki akár egy vasárnapi iskolai óra keretében foglalkozott az (egyház)történelem szóban forgó időszakával, régi ismerősként üdvözölheti ezeket a neveket. (Melanchton Fülöp a második kötetben fog csak színre lépni, de a magyarrá keresztelést ő sem kerülte el). A regényben mégis a szereplők eredeti neveit használom, vállalva azt is, hogy eleinte így idegennek fog hatni a sokak számára régi ismerősnek tartott szereplőgárda. Ennek az egyik oka gyakorlati - az egyszerűségre, célszerűségre irányuló -, a másik inkább a koncepcióból fakadó.

Kezdjük a gyakorlati okkal. Míg a reformáció történetének sok szereplője megkapta a maga magyar nevét (pl. Kálvin János eredeti nevét meglehetősen kevesen ismerik itthon), mások, kevésbé ismert vagy jelentéktelenebbnek gondolt alakok nem részesültek ebben. Vagy, ha részesültek is, magyar nevük nem terjedt el. Luther édesapját először fel sem ismertem, amikor egy régebbi írásban Luther Jánossal találkoztam. (Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen népszerű volt ez a keresztnév, Luther testi apja, lelki atyja (Staupitz János) és első nyilvános ellenfele (Tetzel János) is közös néven osztozott.) A gordiuszi csomót egyszerű volt elvágni: mindenkit az eredeti nevén szerepeltettem, kivéve a szenteket, akik így a magyar olvasó számára is ugyanolyan ismerősek lehetnek, mint a korabeli emberek számára voltak (Szent Márton, Szent Anna vagy akár Szent Jeromos). Az uralkodók nevei kicsit gondot okoztak, de végül ők is az eredeti nevüket kapták, akkor is, ha például Bölcs Frigyes nevét jóval többen ismerik, mint Friedrich hercegét, de ők végül is ugyanolyan földi halandók voltak, mint Martin Luder vagy Ulrich von Hutten. A szentek természetesen más körökben mozognak - itt is.

Tovább

Néhány szó a keretszemélyekről

hansluder.jpgLuther vidéki származású diákként, később a rendházak falai és a regulába megírtak közé zárt szerzetesként meglehetősen szűk rálátással rendelkezett arra a világra, amit később a feje tetejére állított. Ezt a szűkösséget szerettem volna fellazítani a részeket kísérő keretszemélyek nézőpontjaival, olyan szereplőkével, akik így vagy úgy, de kapcsolatban álltak a főszereplővel.

 

 

 

Hans Luder (1459 – 1530)

Amikor Coelius úr, a mansfeldi völgy lelkipásztora megkérdezte idősebbik Luthertől, annak végórája elérkezvén, hogy hiszi-e mindazt, amit a keresztény hitt cikkelyei tanítanak nekünk, emez így felelt: Bitang ember, aki nem hiszi!”

(Asztali beszélgetések, §5563, Márton László fordítása)

 

Luther apja parasztcsaládból származott, de mivel a földet nem örökölhette, bányász lett, majd innen felküzdötte magát választott városa, Mansfeld megbecsült polgárai közé. Erőteljes, céltudatos személyiségével Lutherre is rányomta a maga bélyegét: a fia első önálló döntése gyakorlatilag az volt, mikor szerzetesnek jelentkezett, kivonva magát az apja hatalma és általa elrendelt sorsa alól. A szabadulás persze nem volt ilyen egyszerű: Luther istenképét nagyon sokáig az apaképe határozta meg és torzította, Hans Luderrel vitázott akkor, mikor Istennel viaskodott, de a pápákkal való harcát is könnyebb megértenünk, ha ismerjük az édesapjával való kapcsolatát. Hans ugyanakkor a fia által (is) elhozott új kor előfutára volt vállalkozó, korai kapitalista szellemével és a társadalmi osztályok közötti mozgásával; fiát még magasabbra szánta. Mindez meg is történt, ha nem is úgy, ahogy eltervezte. Fia nagy ember lett, fejedelmek és bárók tanácsosa, és az annyira vágyott unokákkal is megörvendeztette végül, sőt, Hans Luder leszármazottai még ma is élnek. Luther házassága és apává válása végül az öreg Hansot is megbékítette. Luther levele halálos betegséggel küzdő apjához közös történetük megható lezárása – az öreg Hanshoz méltó végszóval.

 

 

Ulrich von Hutten (1488 – 1523)

 

A mainzi püspök Hutten könyveit, s amit csak a pápa ellen adtak ki, rendeletileg betiltotta, a saját fejére gyűjtve ezzel parazsat. Hutten hatalmas elszántsággal vértezi föl magát a római pápa ellen, fegyverrel és tollal egyaránt.”

(Luther levele Spalatinnak, 1520. október 3, Márton Jenő fordítása).

 

Életének korai szakaszában mintha mindenben Luther ellentéte lett volna: nemes származású, de társadalmilag-vagyonilag hanyatló családba született, apja kevésre becsülte és kolostorba adta: a szülői hatalommal való szembeszegülését Lutherral ellentétben a rendházból való szökéssel fejezte ki. Megvetette a papokat és a szerzeteseket, a tudatlanság képviselőit látta bennük, mint azt a társszerzőként (titokban) írt Sötét férfiak leveleiben is részletesen kifejtette. Rómában a németeket elnyomó és kiszipolyozó külső hatalmat látta, rendjében, a (rabló)lovagokban pedig a németek szabadságát elhozó erők egyikét. Albrecht érsek barátjaként és udvaroncaként Luther fellépését is ellenségesen és kárörvendve fogadta, de később az oldalára állt, ha nem is abból a vallásos meggyőződésből, mint ami a wittenbergi doktort hajtotta. A Luthert kiátkozó pápai bullában így Ulrich von Huttennek is jutott pár szó. A reformációt erőszakkal, fegyverrel megsürgető oldalhoz csatlakozva Ulrich a lovagi felkelés bukásában is osztozott: az elismert, irodalmi sikerei ellenére koldusszegény költő-lovag száműzetésben, az élete második felét megmérgező vérbajától legyengülve halt meg egy svájci szigeten. Levelezését tartalmazó ládájának – ami a korabeli Európa szinte összes jelentős személyiségétől tartalmazott írásokat, sokszor igen kompromittáló, kényes sorokat is – hamarosan nyoma veszett. Ulrich von Hutten csak jóval halála után vált a németek megbecsült nemzeti, humanista költőjévé.

 

 

Albrecht von Brandenburg (1490 – 1545)

Az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésben Albert mainzi érsek egyszer a Bibliát olvasgatta. Történetesen odamegy hozzá az egyik tanácsosa, és megszólítja: „Nagyságos választófejedelem uram, mi dolga van választófejedelmi nagyságodnak ezzel a könyvvel?” Amaz pedig így felelt: „Nem tudom, miféle könyv ez, mert minden, ami benne olvasható, ellenünk szól.”

(Asztali beszélgetések, §6509, Márton László fordítása)

 

Luther történetébe úgy került bele, mint Pilátus a Krédóba: ha megkérdezik előtte, biztos a kimaradást választja. A Brandenburgot is uraló Hohenzollern család tagjaként egyházi pályára irányították, bár mi sem állt távolabb a személyiségétől és érdeklődésétől – akkoriban ez nem számított. Családi hátterének köszönhetően gyorsan lépdelt felfelé az egyházi ranglétrán, pozícióit főleg a Wettin-ház rovására szerezte, kiábrázolva a két ház közti lappangó, de egyre fokozódó feszültséget, amit később a reformáció eseményei is felkavartak. Humanisták támogatójaként nem igazán akart egyházi ügyekkel foglalkozni, bár nem sokkal a Luther-ügy kirobbanása után még bíborossá is kinevezték. Élete végéig Luther nyílt ellensége, de titokban tisztelője maradt. Egy időben azon is gondolkozott, hogy választófejedelemségét, az új tanokat követve, átalakítja világi fejedelemséggé és megházasodik, de a gyorsan változó erőviszonyokat látva megmaradt katolikusnak. Ulrich von Huttent barátjának tartotta és udvarába fogadta, fontos diplomáciai küldetéseket is rábízva. (Ulrich a vérbajról írt művét egyenesen az érseknek ajánlotta, akivel társak voltak ebben a betegségben is). Miután a költőt a pápai bulla Lutherrel együtt kiátkozta, útjaiknak el kellett válniuk. Magyar vonatkozással is rendelkezik: Cillei Borbála dédunokája volt.