(Luther a császár idézésére, egy birodalmi herold és barátai kíséretében Worms városába tart, a birodalmi gyűlésre. Erfurtba érve nagy örömmel fogadja az a város, ahol egykor egyetemista, majd szerzetes volt és ahonnan egyfajta száműzetésbe küldték annak idején az ismeretlen, világvégi Wittenbergbe. A városban mondott prédikációjáról szól ez a részlet.)

A kötetben a 258. oldalon kezdődne ez a jelenet, ennek a mondatnak a helyén: "Martin - a pápai tiltás ellenére - egy kemény, mégis nagy sikerrel övezett prédikációt tartott egykori kolostorának templombelsőjében." 

---

Ahogy Martin fellépett a szószékre és a díszesen faragott szélére támaszkodva kifújta magát széttekintett az erfurti kolostor zsúfolásig megtelt templombelsőjén, újra megrohanták az emlékek. Mennyit álltam ott hátul, amíg a szerzetbe való befogadásomra vártam és úgy éreztem, apa engedélye soha nem fog megérkezni, én pedig örökre a világ és a rend között rekedek… Ott énekeltem én is a kórusban és ott estem össze, mikor az ördöggel viaskodva alulmaradtam… És ott… az oltár előtt akartam elfutni Isten színe elől… Apa pedig nézett, végig nézett.

Most apa nem nézte, de sok száz szempár igen, szinte felnyársalták a várakozó tekintetekkel. Mit vártok tőlem, hirdessem ki a lázadást Mainz püspöke ellen, akinek nem akartok a felsőbbsége alatt élni? Martin tudta, hogy csak egy szavába kerülne és az erfurtiak lerohannának mindenkit, akit csak Albrecht bíboros emberének vélnek és vérrel-tűzzel hirdetnék ki, hogy levetették magukról az igát. És mindezt az evangélium nevében tennék. Hirtelen fájdalom kúszott fel az alkarján a vállába, majd onnan egy vargabetűvel a hátára. Ahogy lenézett, látta, hogy úgy szorítja a szószék faragott peremét, hogy a kézfeje teljesen elfehéredett. Mikor kiengedte a szorítás, a fájdalom is megszűnt a karjában, de a hátában megmaradt.

A csend szinte elviselhetetlenné sűrűsödött, csak a karzat reccsent bele néha, amire elképesztő mennyiségű ifjú és kevésbé tehetős polgár zsúfolódott fel, de Martin néhány novíciust is látott odafent. Majd a szószékhez közeli padsorokra nézett, ahol a többi rendi elöljáró és városi magiszter társaságában Lang prior atya ült és óvatos, komoly mosollyal nézte. Mind a januári pápai átok, mind a császár oltalomlevele megtiltotta Martinnak azt, hogy nyilvánosan prédikáljon, de Lang, a kolostor, de főleg a város nem foglalkozott ezzel és el sem engedték volna Martint anélkül, hogy ne hallották volna Isten igéjét hirdetni.

Másnap pedig már a feszítsd meg!-et fogjátok kiabálni?

Martin picit igazított az olvasóállványra kitett Szentírásán és a mellé fektetett jegyzetein, majd fennhangon beszélni kezdett az aznapra előírt szakaszról:

- Kedves barátaim! A mai alkalommal félretennénk Szent Tamás történetét, egy másik alkalomra tartogatva azt, és Krisztus szavaira figyelnénk, méghozzá ezekre: „Békesség nektek! … Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Aztán újra szólt hozzájuk: … Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek el én is titeket!”¹ Itt is nyilvánvaló, hogy mindenki szeretne kegyes ember lenni és örök megváltást nyerni, így a mai alkalommal is erről szeretnék beszélni. Filozófusok, doktorok, írók rengeteget foglalkoztak már ezzel a témával, hatalmas erőfeszítéseket tettek abból a célból, hogy meghatározzák, mi kell ahhoz, hogy az ember kegyessé, Istennek kedvessé válhasson, ám az erőfeszítéseik ellenére vajmi keveset értek el ezek az emberek.

Miben áll tehát az igaz és hamisítatlan kegyesség? Kétféle cselekedetből: az egyik, a magasabb rendű cselekedet másokért tesz, a másik, az alacsonyabb rendű pedig saját magáért cselekszik. Van, aki templomokat épít, Szent Jakabhoz vagy Szent Péterhez zarándokol, mások böjtölnek és imákat ismételgetnek, csuhát öltenek magukra, mezítláb járnak és egyéb jócselekedetekben gyakorolják magukat. És most jól figyeljetek oda arra, amit mondok: ezek a cselekedetek tökéletesen haszontalanok. Tökéletesen haszontalanok és be kellene tiltani őket! Figyeljétek, mit mondok most! Mindabban, amit mi, emberek teszünk, nincs semmi erény vagy kegyesség! Isten egyetlen egy embert választott ki, az Úr Jézus Krisztust arra, hogy lerontsa a halál munkáját, eltörölje a bűnt és a kárhozatot! Krisztus előtt nem volt senki, aki szabad lett volna az ördög kötelékeitől. Mikor Krisztust két gonosztevő között megfeszítették és kegyetlen és gyalázatos halált halt, ami Isten és ember előtt egyaránt gyalázatosnak számított, az ördög azt képzelte, hogy még Isten fiát is rabságába ejtheti...

A városból összesereglett, a szűknek bizonyult templombelsőben szorongó gyülekezet talán másféle beszédet várt a germán Herkulestől, akit látni és hallgatni összegyűltek; most, hogy Martin a jócselekedetekkel kapcsolatosan ilyen éles kijelentést tett, szinte válasz nélkül maradt, pedig máskor, máshol talán kitört volna a felfordulás ezt hallván. A figyelem azonban mintha még jobban sűrűsödött volna.

- Tételezzük fel, hogy valaki azt mondja: Doktor, maga a hitről beszél itt állandóan és azt állítja, hogy az üdvösségünk egyedül a hittől függ: akkor hogy is szerezhetjük meg ezt a hitet? Én pedig ezt felelném neki: az Úr Krisztus ezt mondta: „Békesség nektek! … Íme a kezem…” És ezzel ezt mondja: „Nézd csak, balga ember, egyedül én vehetem el a bűnödet, egyedül én tudlak téged megváltani! Te pedig fogadd el a békességemet!” A pápa emberei mást se mondanak, csak ezt: „Adjál még, adjál még!” Azt sulykolják beléd, hogy az ördög gyermeke vagy és el fogsz kárhozni, ha nem adsz! Hosszú ideig egy igaz prédikátorunk se volt, ha akadt is vagy háromezer pap, azok között négy igaz prédikátort nem lehetett találni, Isten irgalmazzon nekünk!

A hallgatóság kezdett egyre jobban életre kelni, volt, aki csak izgatottan fészkelődött felebarátai közé szorulva, mások társukhoz fordulva tettek megjegyzéseket a hallottakra, a karzatról, az egyetemi diákok közül meg többen bátorítóan odakiáltottak.

- Még az a négy is túlzás!

Martin egy pillanatra odakapta a tekintetét, mire az egész karzat megdermedt és a kiabálásoknak sem akadt gazdája. Visszafordult a jegyzetei felé.

- Jó, legyél pap, álljál be szerzetesnek, mondd el hűségesen a hét kánoni órát, mutass be miseáldozatot, legyél kegyes! Mindezt megteszed, máris jó ember vagy, nem? Persze, hogy az, nincs itt hiba. Imádkozz, morzsold a rózsafüzért, tarts könyörgéseket, készült az áldozásra, térdelj az oltár előtt, gyónj meg, mormolj, mormolj, mormolj….

Ahogy Martin fennhangon utánozta a papoktól olyan gyakran hallott szent mormolást, valahol felcsattant a nevetés, majd orkánszerűen végigsöpört a templombelsőn. Martin türelmesen ki akarta várni, amíg magától elhal, de türelme kevésnek bizonyult, karját felemelve jelezte, hogy elég.

- Megcsinálod mindezt! - kiáltott fel, mintha a gyülekezetre ripakodna. - Megcsinálod mindezt és ostoba módon azt képzeled, hogy megszabadultál a bűntől. Közben pedig a szíved csordult tele van féltékenységgel! Ha tehetnéd, egy kanál vízben megfojtanád a felebarátodat és utána misét mondatnál a lelki üdvéért!

Újabb nevetés, újabb kézfelemelés. Martin szíve egyre hevesebben dobogott, mintha nem is ugyanabban a templomban állt volna, ahol annyiszor darálta le a zsolozsmákat, miséket, szentbeszédeket lelketlenül, vagy éppen lelkében háborogva. Most a szavak szinte kiszakadtak belőle, néha csak utólag fogta fel az értelmüket, mintha ő maga is csak hallgatta volna és mintha nem is ő maga beszélt volna, hanem…

- Tudom, hogy az emberek nem szeretnek ilyesmiről hallani, de én az igazságot hirdetem és nem tehetem, hogy ne hirdessem ezt, akkor sem, ha hússzor is kockáztatom a fejemet vele, akkor is, ha újra kiátkoznak! Jöjjön csak a pápa, ha akar, lobogtassa az átoklevelét, mi Isten oldalán állunk!

A felszentelt tér szinte szétcsattant a hirtelen kitört ordítástól. Az egymáshoz szorult emberek közül sokan felugrottak és úgy helyeseltek, volt, aki az érkezni vélt pápa vagy a mainzi bíboros felé rázta az öklét, mások lábukkal, kezükkel dobogtak. Martin rosszat sejtve Lang prior atyára nézett, de úgy tűnt, hogy az ágostonosok német vikárius-generálisát egyáltalán nem zavarja, hogy kolostorának temploma inkább emlékeztet egy pogány arénára, mint egy szent gyülekezet otthonára. A pár hellyel odébb helyet foglaló Crotus pedig valósággal fürdött a hangzavarban, felállt, karját széttárta és behunyt szemmel szinte átlényegült.

Hirtelen élesen reccsent valami majd a diadalmas ordítozás velőtrázó sikoltozásba fulladt. A túlterhelt és most még ugrándozó diákokkal kínzott karzat egyik vastag tartóoszlopán ujjnyi vastag repedés támadt és a faalkotmány megremegett majd az egyik sarka pár arasznyit lentebb zökkent. Az alatta helyet foglaló polgárok pánikba esve próbáltak átmászni egymáson, páni félelmükben nem törődve azzal sem, hogy eltapossák egymást. Fent még nagyobb rémület uralkodott, a fiatalok közelharcot vívtak a lefelé vezető szűk lépcső eléréséért; egy diák egyenesen a karzat korlátján mászott át, hogy a lent kavargó hús-vér masszába vesse magát.

Martin szinte önkívületben emelte fel mindkét kezét, mint azokon a képeken látta, ahol Krisztus a vihart csendesíti le:

- Nyugalom, emberek, nyugodjatok meg! Nyugalom! - ordította torkaszakadtából. A szószék fölé ácsolt korona felerősítette a hangját. - Az ördög akar minket becsapni a gonosz trükkjeivel! Nyugodjatok meg és nem leszünk veszélyben!

A közel állók átvették Martin kiáltását és továbbadták. Tucatnyi, talán száz torok is üvöltötte tovább a szószékről hallott szavakat és a pánik lecsendesült. Az ágostonos atyák irányításával kiürítették a karzat alatti padsorokat és rendben levezették a megrokkant alkalmatosságról a fiatalokat. Közben többször is megreccsent az ácsolat, a burkolat egy darabja is leszakadt, de az ördög már nem tudott uralmat venni rajtuk.

Martin csak akkor engedte le a kezét, mikor már mindenki biztonságba ért. A templomot senki sem akarta elhagyni, az oltár előtt, a falak, szobrok mellett szorongtak az emberek és mindenki úgy érezte, hogy nem is egy csodának volt a tanúja.