1518 tele nem olyan híres a reformáció történetében, mint a mindenki által (valószínűleg rosszul) ismert tételkiszögelés 1517 őszén, vagy a pápai átokbulla, esetleg a birodalmi átok és az utána következő wartburgi álfogság, pedig egy jelentős fordulópontja lehetett volna mind Luther életének, mind a reformáció ügyének. (Bár akkor még nem nagyon volt szó reformációról.) Luther lóháton menekülve érkezett vissza Wittenbergbe – lovagolni nem nagyon tudott –, előtte Augsburgban több fordulós kihallgatáson vett részt Cajetan bíboros előtt, aki Luthertől csak egy szó akart hallanai (Revoco – visszavonom), Luthernek azonban ennél több mondanivalója akadt, így a helyzet csak még jobban elmérgesedett. Az esélyesnek tűnő letartóztatás elől a város vezetői titokban megszöktették Luthert, éjszaka átcsempészve a város falán, majd lóháton útnak indították hazafelé. Érdekes módon pontosan 1518 október 31-én ért haza, egy évvel azután, hogy elküldte a tételeit Albrecht mainzi érseknek – egy év alatt nagyon sok minden megváltozott. Luther ünnepelt, szép jövő előtt álló teológiadoktorból eretnekgyanús felforgatóvá (mellékállásban népszerű nemzeti hőssé) vált, ráadásul komoly fejfájás okozott világi uralkodójának, Frigyesnek is, akinek immár magával a pápával szembeszállva kellett kedvenc egyetemének doktorát megvédenie. A téma – és a konflikus lehetősége – már akkor előkerült, mikor Martin a bíboros követével tárgyalt:

- Az én ügyem a búcsúról és a Szentírásról szól – emlékeztette a bíboros követét -, nem holmi jövendölésekről, amiknek semmi alapja nincs.

- Igen, igen, a búcsúról – helyeselt Serralonga. - Nézze, doktor, teljesen lényegtelen, hogy holmi prédikátorok néha olyasmit mondanak, ami nem teljesen pontos, túlzásokba esnek, megesik az ilyesmi és az egyszerű nép észre sem veszi. A jó ügy érdekében el lehet nézni az ilyesmit, mert a lényeg az, hogy megteljen a pénzesládikó, és...

- Nem! - szakadt ki Martinból, minden szerzetesi neveltetése és illem és etikett ellenére félbeszakítva a nálánál sokkal hatalmasabb úr követét.

- Hogy mondja? - kérdezte zavartan Serralonga.

- Nem! - ismételte meg Martin. Legszívesebben üvöltött volna. Keze ökölbe szorult, vézna nyakán kidagadtak az erek. - Három betű: N E M.

- Luther doktor – mérte végig rosszallóan az olasz. - A pápa tekintélyének akar ellenszegülni? Mégiscsak disputálni akar a legátussal? Lándzsatörésre vinné a dolgot azzal, aki felettese és elöljárója?

- Ha szükséges – bólintott Martin.

- És ugyan ki állna a doktor mellett ebben? - kérdezte Serralonga. - Úgy gondolja, hogy a választófejedelme majd fegyvert ragad a pápa őszentsége ellen, csak hogy megvédje a makacs doktorát, aki nem hajlandó egy egyszerű szócskát kimondani?

- Nem hinném – közölte kimérten Martin. A fejében doboló vértől és indulattól már kezdett szédülni.

- És ha mind a Szentatya, mind a választófejedelem elengedi a doktor kezét, akkor mi lesz vele? Hová, merre fog menni? Ugyan hová menekülne?

Martin vállat vont.

- Nem tudom – ismerte be. Nem tudom és nem is érdekel. Serralonga karja mintha megnyúlt volna, pikkelyek nőttek rajta és hideg alattomossággal átkúszott a refektórium viseltes asztallapján, hogy Martin szíve köré fonódva kiszorítsa belőle az életet. Apage Satanas! Távozz tőlem, Sátán!

- Nem tudja, ugye – sziszegte a kígyó.

- Akárhová az ég alatt – mondta Martin, majd megfeszítette az izmait, ellökte magát az asztaltól és hátralépett, hogy szabaduljon a halálos szorításból. A mellette ülők felugrottak, egyik aggódva felé nyúlt, mert egy pillanatra megtántorodott az ebédlő szabálytalanul lefektetett kőlapjain egyensúlyát keresve. A távolabb ülő német urak is felpattantak, egyikük már a kardjáért kapott, mert nem tudta, mi történik. A teremben megfagyott a levegő.

- Megkérem a követ urat, hogy távozzon – mondta Martin.

(részlet a regényből)

1518 decemberére ez a lehetőség – menekülés, akárhová az ég alatt – valósággá vált. Frigyes nem akarta kiszolgáltatni Luthert a pápa hatalomnak, de nyílt konfliktusba se szívesen keveredett volna, bár ez a helyzet annyira nem volt kiélezett, Miksa császár halálos betegsége köztudott volt és az új császár választásakor Frigyest nem lehetett megkerülni. Luther jelezte a fejedelmének, hogy ha a helyzet úgy kívánja, hajlandó száműzetésbe vonulni. Frigyes jelezte neki, hogy legyen így. A menekülés terve már Augsburgban kirajzolódott, Luther vezetője és mentora, Staupitz atya még pénzt is próbált gyűjteni neki ahhoz, hogy Párizsba mehessen, az ottani egyetem ugyanis meglehetősen hűvös viszonyt ápolt a pápával.

Luther végül mégis Wittenbergben maradt: felbukkant egy új pápai követ, Karl Miltitz, aki újra tárgyalni akart a doktor ügyéről, a fejedelmi udvar pedig megüzente Luthernek, hogy maradjon. Az ügy tehát folytatódott és Frigyes nem szakadt el rugalmasan a professzorától, ezzel mintegy megágyazva annak, hogy a később még jobban elmérgesedő konfliktus ne maradjon teológiai szinten, hanem pápahű és lutherszimpatizáns világi fejedelmek ellentétévé változzon és meginduljon a tényleges reformáció.

Ehhez a fordulóponthoz is fűződik egy legenda, bár nem annyira ismert, mint a szöges-kalapácsos. A történet szerint indulása előtt Luther búcsúvacsorára hívta össze a barátai, tanártársait, támogatóit, hogy elköszönjenek egymástól. Melanchthon, az egyetem friss, fiatal professzora egyenesen Lutherrel akar tartani, az érintett tiltakozása ellenére. Ezt a búcsúvacsorát szakította félbe Spalatinnak, a fejedelem titkárának levele, amiben megmásítják Frigyes korábbi döntését és a városban marasztalják Luthert. Érezhető a drámaiság: ha a futár kicsit késik, Luther elmenekül és minden másképp történik...

Némi alternatív-történelemírói (és sokkal több olvasói) múlttal a hátam mögött ez a jelenet megragadta a fantáziámat. A regényben próbálom kerülni a túlzó, legendás fordulatokat, de ezt a vacsorajelenetet beépítettem, már csak azért is, mert távlati céljaim vannak vele. A történelmi Luther megírása után szívesen végigvinném (jóval rövidebb formában, egy bő ötvenezer-szavas regényben) az a szálat, amiben a futár nem ér oda időben (vagy a pápai oldal nem próbálkozik még egy küldöttel) és Luther száműzetésbe vonul 1518 telén, kikerülve a fejedelmi védelem alól és ezzel szabad prédává válna. Fennmaradtak levelek, amikben támogatók jelentkeznek arra az esetre, ha menekülnie kellene: művelt polgárok, egyházi méltóságok egyaránt vannak köztük, de az utolsó korszakukat élő (rabló)lovagok is vele szimpatizáltak. Ezekre építve fel lehetne építeni egy olyan pikareszk-regényt, amiben a kalandok, akciók épp olyan kiemelt helyet foglalnak el, mint a teológiai kérdések. Luther előtte is leginkább az írásain keresztül fejtette ki a hatását, írni pedig továbbra is tud majd, sőt, valószínűleg szabadabban és erőteljesebben, mint korábban. A terjesztéssel sem lenne gondja, bármelyik nyomdász örömmel kapott Luther-írások után, korának bestsellerjei voltak és a szerzői joggal sem nagyon foglalkozott senki. (Nem is létezett.) Valószínűleg Luther gyakorlati teológiája is más hangsúlyokat kapott volna: a fejedelmi hatalomban kvázi csalódva valószínűleg nagyobb szimpátiával fordult volna a földalatti egyházi mozgalmakhoz, bár a „rajongókkal” való konfliktus így is elkerülhetetlen lenne, csak az eszközök változnának. Mint ahogy a reformáció is megtörténne, másféle hangsúlyokkal, központokkal, most kevésbé ismert és hangsúlyos alakok főszereplővé válásával.

Mindez persze még csak ötlet szintjén van meg, de a mostani háttérkutatásokkal, anyaggyűjtésekkel jó helyzetből indulhatok el errefelé is, érdekes történelmi-teológia gondolatjátékot öntve regényformába. Már a főszereplő száműzetésben használt álneve (talán a regény címe is) megvan: Alther. :)

A kép forrása:  [ Anonymus szobra] [Digitális Képarchívum - DKA-009466]