A második kötet szerkesztése során ez a fejezet kimaradt a végleges regényszövegből. Miltitz pápai legátus próbálkozása zsákutcának bizonyult Luther ügyében és hasonlóképpen dramaturgiai szerepe sem maradt a regényben. A reformáció 502. évfordulójának alkalmából most a terjedelme miatt két részben megosztom ezt a fejezetet. A második rész végén egy .pdf fájlban is le lehet majd tölteni az egészet egyben.

Altenburg

1519. január

Spalatin gondos házigazdaként begyújtatott a Martinék szállásául kijelölt szobában; a szerzetesi szokástól való eltérés ellenére mindannyiuknak nagyon jól esett a tagjaikat körülölelő meleg. Martin a kinti hidegben teljesen elgémberedett. Mikor kicsit átjárta a benti jó idő, az izmai fájni kezdtek. Törődötten sóhajtott egyet. A test kínjai tényleg megtisztítják a lelket?

Kintről szekerek, lovak zaja hallatszott, néhány vaskos megjegyzés, katonai felszerelések fémes csörgése. Mikor a városba értek, az utcák elég kihaltnak tűntek, ezért a hirtelen támadt zaj felkeltette Martin kíváncsiságát. Az ablakhoz lépett és óvatosan félrehúzta az üveget takaró fatáblát. A jégvirágokon keresztül nem sokat tudott kivenni, de a lovasok egyértelműen a Wettinek színeit viselték és az erős fegyveres kíséret túl sok választást nem hagyott a menettel kapcsolatban.

- Friedrich választófejedelem kísérete – hallotta Spalatin hangját maga mögül. Megfordult. A fejedelem írnoka egy díszes úti köpenyt viselő úr társaságában állt az ajtóban, a fogadó szolgálólegénye épp becsukta mögöttük az ajtót. Beier testvér, akit ide is beosztottak Martin mellé kísérőnek, tiszteletteljesen meghajtotta magát az urak felé. Ha Spalatin egyedül érkezett volna, Martin – doktorság, szerzetesség, fejedelmi tisztviselőség ide vagy oda – a barátjához sietett volna, hogy megölelje, de az idegen úr jelenléte visszatartotta. Amikor azonban az idegen úr hátrahajtotta a köpenye csuklyáját és kimérten Martinra mosolygott, rájött, hogy nem is annyira idegen számára.

- Feilitzsch tanácsos! - üdvözölte őt is. - Nagyon örülök, hogy itt van. Elnézést, hogy nem tudtam rögtön jönni – mondta Spalatin. - A fejedelem rögtön indulni kívánt, amikor meghallotta, hogy Luther doktor a városba érkezett és illő módon útjára bocsátottam. 

- Értem – mormolta Martin. Karl Miltitz pápai nuncius¹ is berendezkedett már a városban és biztosra vették, hogy jó pénzt fizet bárkinek, aki bármiféle hiteles terhelő információt tud neki átadni az eretnekgyanús doktorról. Friedrich fejedelem sem kívánta, hogy a jelenleginél jobban összeforrjon a neve az üggyel. Az, hogy személyesen fogadja Martint, szóba sem jöhetett, de ezek szerint még egy városban sem kívánt vele tartózkodni. A maga tárgyalásait már lefolytatta a nunciussal és ezzel végzett is  A fejedelem hátrahagyott, hogy tanácsaimmal segítsem a nunciussal való disputát – mondta Feilitzsch is. - Reméljük, ezúttal nagyobb sikerrel járunk, mint Augsburgban.

Beier testvér közben elrendezte a szobában álló asztalt és Spalatin elküldte, hogy nézzen utána, hol késik a bor és az étel.

- Állítólag Rómában nagyon elégedetlenek Cajetan bíborossal – osztotta meg lehalkított hangon Spalatin. - Szinte semmiben nem járt sikerrel, amiért Augsburgba küldték, a törökadót se szavazták meg és Luther doktor is kicsúszott a kezéből, ráadásul az Acta Augustana felfedte mindenki előtt, milyen a pápa embereinek igazi arca.

- Továbbra is úgy vélem, hiba volt az a beszámolót kinyomtatni – szúrta közbe Feilitzsch. - Szerintem már a fejedelem is megbánta, hogy végül engedélyezte.

- Csak az igazat írtam le benne – mondta Martin.

- Ami csak rontott a helyzeten – sóhajtotta Feilitzsch. - Ha tudtuk volna, hogy Róma békülékenyebb hangot üt meg és új nunciust küld ki az ügy rendezésére, mindenképpen visszatartottuk volna. Ezt most jogoson nehezményezhetik, hogy ők barátibb gesztust tesznek felénk, mi pedig még jobban hangoztatjuk a magunkét. Miltitz úrral tisztáztuk is, hogy nem a fejedelem áll az Acta Augustana publikálása mögött, hanem Luther doktor.

- Ami meg is felel a valóságnak – jegyezte meg Spalatin. - A nuncius már holnap fogadja Luther doktort. A tanácsos úrral azért jöttünk, hogy végigvegyük, mire számíthatunk és mi lenne a legbölcsebb dolog. Kiindulópontul a választófejedelem levelét használnánk, amit az üggyel kapcsolatban Rómának írt. A tartalma mindannyiuk előtt ismert, de a biztonság kedvéért elhoztam belőle egy másolatot, hogy ne csak emlékeinkre hagyatkozzunk. Kezdhetnénk azzal, hogy átolvassa a doktor?

Martin bólintott és átvette a papírt. Bár Spalatinnal, legjobb és legbensőségesebb barátjával már régóta tegeződtek, a hivatalos érintkezéseknél, mások jelenlétében megadták egymás címeinek és pozícióinak az illő tiszteletet. Lassú mozdulatokkal kiterítette és kisimította maga előtt a fejedelem levelének másolatát. Spalatintól tudta, hogy leginkább ő, mint írnok fogalmazta meg és vagy hússzor átírták, átfogalmazták, Friedrich fejedelem szokása szerint. Lehet, hogy nekem se ártana egy kicsi ebből a fajta óvatosságból. Ahogy újra beleolvasott a sorokba, megint elfogta az a furcsa öröm, amit a levél első olvasásakor érzett és amiről, torokszorító módon, valamiért apa jutott eszébe, illetve az, hogy sokáig mennyire vágyott rá, hogy az Isten által kirendelt apja így mellé álljon. Isten egy fejedelmet rendelt ki helyette...

Meg vagyunk bizonyosodva arról, hogy atyai módon fordultak Luther felé, de arról értesültünk, hogy nem mutattak fel számára meggyőző okot arra, hogy visszavonja a tanításait. Az egyetemeken számos tanult férfi van, akik azt a véleményt vallják, hogy ezekben a tanításokban nincs olyan, ami hamis, keresztényietlen vagy eretnekség lenne. Azok, akik ennek ellenkezőjét vallják, csak a doktor eredményeire féltékenyek. Ha tudomásunkra jutna, hogy a tanai nem állnak meg, nem is védenénk őt. Azonban a célunk az, hogy betöltsük egy keresztény fejedelem hivatását. Épp ezért csak akkor fogjuk Rómába küldeni vagy tilalom alá helyezni, ha eretnekségét kétséget kizáróan rábizonyítják...

- Miltitz úr régi ismerős az udvarunkban – mondta Feilitzsch, mikor Martin végzett a levél újraolvasásával. - A választófejedelem többször bízta meg ereklyék megszerzésével és elégedett volt a munkájával. Mivel maga is szász alattvaló, talán ezért jelölte ki őt a Szentszék a közvetítő szerepére, mert amúgy elég alacsony rangot ért csak el Rómában.

- Milyen idős? - kérdezte Martin.

- Fiatal, nincs harminc éves se.

- Egészen másra kell felkészülnünk, mint Cajetan bíboros esetében – tette hozzá Spalatin is. - Úgy tűnik, a pápa félreállította a dominikánus pártot ebben az ügyben. Tetzel, Wimpina professzor, Prierias, Cajetan egyaránt kudarcot vallott és ez nem csak nekik kellemetlen, hanem a Szentszéknek is. Úgy gondolom, ha valamikor, akkor most jött el az alkalmas idő arra, hogy meg tudjunk egyezni velük.

- Feltéve, ha nem kedvesebben akarják ezúttal azt kihúzni belőlem, hogy „REVOCO!” - mormolta Martin. Nem igazán tudta, mit gondoljon, mire készüljön fel. Én lennék a legboldogabb, ha véget érne ez az ostoba ügy, ez a hegyek vajúdása ami még egeret sem szült. Nem táplált nagy vágyakat a szívében: csak hazatérni szerény kolostorába, világvégi kis városába, tanítani az egyetemen, görögöt tanulni Melanchthontól, Isten igéjét prédikálni, írni, olvasni, imádkozni. Ezzel lennék ennyire veszélyes, a legfőbb eretnek az Egyházban?

- Bízzunk benne, hogy nem ez a céljuk, bár nem ismerjük Miltitz valódi küldetését – mondta Feilitzsch. - Több helyről hallottuk, hogy számtalan pápai brévét hozott magával, minden eshetőségre felkészülve, amikkel Luther doktort a mennybe emelheti, vagy akár vasra verve a kárhozatba taszíthatja. Jelen voltam, amikor Nürnbergben ezzel dicsekedett. Viszonylag sok bort fogyasztott előtte, így igaz lehet a dolog.

- Valószínűleg elő fog kerülni az új pápai bulla kérdése is – figyelmeztette Martint Spalatin.

- Amit minden bizonnyal Cajetan bíboros szövegezett meg a vitánk után – sóhajtotta Martin. - Nehéz úgy disputát folytatni, hogy az egyik fél a tetszése szerint megírhatja a tekintélyt jelentő szövegeket.

- Lehet – hagyta rá Spalatin. - De itt már rég nem disputáról van szó, itt egészen mások a szabályok és sokkal nagyobbak a tétek. Ezt mindig a szemünk előtt kell tartani!

Beier testvér kopogtatott az ajtón, majd a fogadós szolgálólányával jelent meg, aki egy óntálcán bort és frissen kisütött kolbászokat hozott. Martin gyarló teste egyből követelni kezdte a jussát.

- Pontosan mik ezek a szabályok? - kérdezte magán erőt véve Spalatintól.

- Azt hamarosan megtudjuk – felelte Spalatin és Martin látta rajta, hogy tényleg nem tud ennél többet.

- Luther doktor! Annyira örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem! Üdvözlöm! Foglaljon helyet! Nézze, ezek a legjobb szász borok, amiket Spalatin mester volt kegyes megosztani velünk így télidőben: igyunk!

Martin visszafogottan viszonozta a köszöntést. Összenézett Spalatinnal és Feilitzsch-csel. Tudta, hogy ők már korábban találkoztak a pápa nunciusával, nem is egyszer, és főleg Spalatinon látta, hogy a nagy tét ellenére egy kicsit szórakoztatja a derűs, kedélyes világi úriembernek tetsző fiatal pápai követ és a merev, mogorva, kopott csuhát viselő szerzetes közti kontraszt. Helyet foglaltak és ittak. Spalatin altenburgi házát, amelyben a város kanonokjaként lakott, jól befűtötték és még kicsit fel is díszítették a neves vendégek tiszteletére. Miltitz kíséretében Martin egy olaszt sem látott, legalábbis olyat nem, akiről kívülről látszott volna, hogy az Alpokon túlról érkezett. A bor, amivel az ősi szász vendégjog szerint megkínálták, erős volt, szokatlanul erős, érezte, hogy szinte rögtön a fejébe is száll, mert aznap még nem evett semmit, csak az Úr testét vette magához. Kicsit döcögőssé váltak a gondolatai; mélyeket lélegzett, hogy kitisztuljon a feje. Spalatin a lelkére kötötte, hogy legyen kedves, nagyon kedves és diplomatikus a pápai nunciussal és hallgassa meg kétszer is, mit akar tőle, és inkább később reagáljon, mint korábban. Lehet, hogy Miltitz le akarta itatni ezzel az erős borral, de ezzel pont az ellenkező hatást érte el: Martin csak óvatosabbá és megfontoltabbá vált, nagyon odafigyelve arra, mit mond, mond-e valamit egyáltalán.

- Micsoda meglepetés – kedélyeskedett Miltitz, majd intett a szolgájának, hogy töltse újra a poharakat. - Egy vén szerzetesre számítottam, aki a tűz mellé húzódva didereg és onnan írogat ezt-azt, és ehelyett egy életerős fiatalemberrel találkozom. Micsoda kellemes meglepetés!

Martin óvatosan kortyolt egyet a borból, bár inkább csak a száját nedvesítette be a mozdulattal.

- Néha öregnek érzem magam – felelte kimérten. - Néha pedig túl fiatalnak.

Miltitz hangosan felnevetett és Martin felé emelte a poharát.

- Ezzel nagyon sokan vagyunk így, Luther doktor! - értett egyet Martinnal. - Tényleg nagyon örülök, hogy találkoztunk. Azt gondolom, hogy mi, szászok, egy nyelvet beszélünk és értjük egymás gondolatait, könnyedén el fogjuk simítani azt a kis... ügyet, amit a kegyességükben kissé túlbuzgó dominikánus atyák ennyire elmérgesítettek.

Martin kérdőn felhúzta a szemöldökét. Az Úr kutyái legalább annyira a pápa kutyái is. Vagy most bűnbakot csinálnak belőlük? A szeme sarkából elkapta Spalatin aggódó pillantását. Martin újabb mély levegőt vett majd nyugalmat erőltetett az arcára. Hallgatását Miltitz biztatásnak, egyetértésnek vette, így még kedélyesebben folytatta.

- Be kell valljam, így, itt magunk között, Itáliából másképp látszódnak a dolgok. Ezért is küldött a Szentatya engem, hogy hitelesebb képet kapjunk a helyzetről. Augsburgban találkoztam a tiszteletreméltó Pfeffinger tanácsos úrral, akivel nagyon jó beszélgetést folytattam és felnyitotta a szemem sok dologgal kapcsolatban. Ha már ott voltam, kikértem a búcsúcédulákkal kapcsolatos könyvelést is a Fugger-palotában és magam is megdöbbentem azon, hogy ott miket találtam. Jó pár tételt ki is másoltattam onnan, amikkel kapcsolatban nehéz kérdéseket fogok feltenni Tetzel atyának, ha végre találkozunk. Szerettem volna már ezt elrendezni azelőtt, hogy Luther doktorral találkoztam volna, de Tetzel atya nem jelent meg az idézésemre, arra hivatkozott, hogy nevét immár akkora gyűlölet övezi a wittenbergi doktor miatt, hogy életveszélyes lenne számára a Lipcséből Altenburgba vezető út.

Széttárta a karját, jelezve, hogy mennyire értetlenül áll a dolog előtt. Martin újra összenézett Spalatinnal. Ha valaki, hát én tudom mit jelent az, hogy veszélyes egy út a nevemet övező gyűlölet miatt. Valahogy még meg is sajnálta a dominikánus atyát, aki nemrégiben még szinte teljhatalmú úrként hirdette a búcsút, ma pedig ki se meri dugni az orrát az anyakolostorából és egy ilyen fiatal ficsúrt ültetnek a fejére, hogy számonkérje. Sőt, ez a ficsúr az egész dominikánus rendet váltotta az ügyben, bíborosostól és doktorostól.

- Mindegy is – legyintett Miltitz. - Tetzel atya nem kis részt játszott abban, hogy a dolgok... ilyen szomorú fordulatot vettek, de most nem kell rá pazarolnunk az időnket. Idefelé jövet nyitva tartottam a szemem és minden fogadóban, ahol megszálltam, kérdezősködtem. Meg kell mondjam, megdöbbentett, amit tapasztaltam. - Kicsit közelebb hajolt és szinte suttogva folytatta. - Egy olyan pápai bréve is van nálam, ami feljogosít, hogy Luther doktort elfogassam és megkötözve vigyem Rómába. A bréve minden útba eső városnak elrendeli, hogy ebben legyen segítségemre. De még ha huszonötezer jó katonám lenne, akkor se merném ezt megtenni, mert úgy vélem, félúton széttépnének az emberek.

Feilitzsch tanácsos kelletlenül fészkelődni kezdett a székén, majd jobb híján újabb pohár bort töltetett magának és kapkodó mozdulattal felhajtotta; néhány vöröses csepp a szakállán maradt. Miltitz nyájasan rámosolygott, majd kényelmesen hátradőlt a székén.

- De hát ez ugye fel sem merülhet! - nézett végig Martinékon. - Nem ezért jöttem és minden, Isten látja a lelkemet, minden vágyam az, hogy békében váljunk el, olyan megállapodásra jutva, ami mindenki számára megnyugtató. Ezekben a nehéz időkben, mikor a birodalmon belül és kívül is sok a probléma, semmi szükség nincs arra a nyugtalanságra és felfordulásra, ami az elmúlt évben a keresztény világ nyugalmát felborzolta. Útközben több falu romján is áthaladtam és kísérőim elmondták, hogy ezeket a kegyes, hívő nép lakta falvakat a huszita eretnekek rombolták le és azóta sem népesedtek be újra. Isten mentsen attól, hogy újra ilyen dolog fenyegessen minket!

Martin már nyitotta a száját, hogy kikérje magának, hogy újra ezt az ostoba huszita eretnek vádat vágják a fejéhez, még ha ilyen kedélyesen célozgatva csak, de Spalatin észrevette és egy figyelmeztető kézmozdulattal megállította. Miltitz is felfigyelt a pillanatnyi néma közjátékra, így Spalatin úgy fejezte be a mozdulatot, mintha ő is csak a poharáért nyúlt volna. Martin becsukta a száját.

- Úgy vélem – szólalt meg Feilitzsch tanácsos -, hogy céljaink valóban közösek és a kegyelmes választófejedelem is mindennél jobban vágyik arra, hogy igazi keresztényi békesség uralkodjon Szászországban és annak határain túl egyaránt.

- Nagyszerű, nagyszerű, tanácsos úr – bókolt felé Miltitz. - Kétségtelen, hogy ha Luther doktornak valamilyen baja esnék, igen nagy felzúdulást okozna a jámbor német nép gyermekei körében. Sok fogadóban feltettem a kérdést, hogy ki az, aki Luther doktort támogatja és ki az, aki a Szentatyát ebben az... ügyben. Meg kell mondjam, azokon a helyeken, ahol csak három lutheránus jutott kettő pápistára, ott még egész jó volt a helyzet. Mármint a Szentszék szempontjából, értsék jól, ha-ha...

- Lutheránus? - húzta fel újra a szemöldökét Martin. - Nem szeretném, ha bárki is...

- Csak egy szerencsétlenül megválasztott szó, doktor – visszakozott a pápai nuncius, miután arcára fagyott mosollyal rájött, hogy nem talált értő közönségre a viccelődésével. De nem adta fel. - Egyik helyen megkérdeztem egy fiatal szolgálólányt, hogy mit gondol a Szentszékről. Kérdezi, mi az a „szentszék”. Mondom neki, hogy ami Rómában van. Erre azt mondja, hogy azt ő nem tudja, hogy nekünk milyen székeink vannak ott Rómában, ő csak az itteni székeket meg lócákat ismeri. Értik, nem tudja, milyen székek vannak Rómában, ha-ha....

Spalatin udvariasan, visszafogottan nevetett egyet a nunciussal, Feilitzsch tanácsos is megengedett magában egy óvatos félmosolyt. Csak Martin arca maradt rezzenéstelen. Nem tudom komolyan venni ezt az alakot. Tartott tőle, hogy Rómában se veszik komolyan, bármilyen székeik is legyenek arrafelé.

Miután kinevette magát a tudatlan szolgálólányon, Miltitz egy kis ideig némán fürkészte Martin szoborszerű arcát, majd sóhajtott egyet.

- Fordítsuk komolyra a szót, uraim – jelentette be. – Úgy vélem senki sem akarta azt a fajta ellenségeskedést és viszálykodást, amivé ez az egész búcsúügy fajult. Főleg most nem, hogy nehéz idők járnak és a Birodalom egységére mindennél nagyobb szükség van. A pogány törökök egyre nagyobb veszélyt jelentenek a keresztény világra és Maximilian császár is gyengélkedik. Amikor pedig a Szentatya ezeket a súlyos kérdéseket a Reichstag elé vitte, a német fejedelmek, de még az egyházi hercegségek püspökei is a búcsúpénzekkel kapcsolatos problémáikkal hozakodtak elő. A kérdést megvizsgálva arra jutottunk, hogy nem csak a világi, hanem még az egyházi emberek körében is egy hamis képzet él a búcsúról...

Fent hagyta a hangsúlyt, mintha csak folytatni akarná a gondolatmenetet, de mégsem folytatta, hanem szigorúan végigmérte a vele szemben ülők arcát. A kedélyes társalkodó póza jobban áll neki. Végül senki nem mondott neki semmit, így Miltitz ugyanazzal a szigorú arccal folytatta.

- A téves nézetek hangoztatói pedig kivétel nélkül Luther doktorra vagy valamelyik követőjére hivatkoznak, ezért nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a téves, vagy mondhatjuk úgy is, hamis nézetek forrása Luther doktor.

- Tételeimet a Szentírás alapján állítottam össze és vitára kívántam őket bocsátani Tetzel atya hirdetményeivel szemben – törte meg a hallgatását Martin. Próbálta visszafogni magát, hogy ne a mélyben fortyogó indulata törjön ki belőle, de a hangja így is megremegett egy kicsit. – Azért küldtem el őket egyházi feljebbvalómnak, Albrecht érseknek, hogy megerősítsék őket, ha igazak, és cáfolják őket, ha hamisak. A cáfolásuk a mai napig nem történt meg, ezért engem a hamis nézetek forrásának nevezni olyan vád, amit bizonyítani lenne köteles a vádoló.

Miltitz arca szinte felderül, hogy szóra bírta a doktort. Figyelmesen végighallgatta, biccentett és mikor Martin elhallgatott, egy kicsit még ki is várt, hátha lesz folytatás is.

- Igen, érthető az, amit Luther doktor mond. A Szentszék számára is nyilvánvaló immár, hogy Johann Tetzel doktor a tevékenységével valós okot adott Martinus Luther doktornak arra, hogy a búcsúárusítás azon formája ellen fellépjen. Sőt, Albrecht érsek, Magdeburg püspöke volt az, aki felfogadta Tetzel doktort és ő hajtotta bele abba, hogy minél több pénzt sajtoljon ki az emberekből, ő pedig túl messzire ment a búcsúcédulák árusításában. A doktor ezeket a visszaéléseket jogosan sérelmezte.

(a fejezet második része )