„Ha hatalmamban állna megszabadulnom a gonosztól, mi mástól szabadulnék meg, ha nem a tagjaimban lakó betegségtől, a kórságtól, ami néha hajt engem, de soha nem előre…”
Ulrich von Hutten
Luther nem volt szifiliszes – csak azért nem írom úgy, hogy Luther _természetesen_ nem volt szifiliszes, mert egyházi méltóságot viselő kortársai között ez a betegség egyáltalán nem számított kirívónak, sőt, sokszor még titkolnivalónak sem. Albert, Mainz érseke, későbbi bíboros, akinek Luther a 95 tételét címezte, például szifiliszes volt, sőt, Ulrich von Hutten, akiről ebben a bejegyzésben még sok szó fog esni, egyenesen Albertnek, mint sorstársának ajánlotta a betegségről írt könyvét. Wittenbergben sem volt ismeretlen a vérbaj, vagy a „francia betegség”, Luther példaként fel is hozta, mikor a diákok erkölcseit megrontó fürdőházi szolgáltatások ellen szólalt fel. (Már amennyire ez rontotta meg az erkölcsüket…)
A szifilisz eredetéről több elmélet is létezik, az ismertebb szerint Kolumbuszék hozták át az Újvilágból, de vannak, akik szerint az ókortól kezdve jelen van Európában, csak a XV-XVI. század fordulóján kapott nagyobb figyelmet. Mindenesetre az 1490-es évek második felétől kezdett rohamosabban terjedni (vagy nagyobb mértében azonosították) és a ma ismert nevét 1530-ban kapta meg, amikor egy veronai orvos allegorikus verset írt, melyben egy Syphilus nevű pásztort sújt ezzel a betegséggel Apollón, a napisten. Országonként, tájegységenként más-más néven nevezték, általában a vélt eredet alapján (ami valamiért egybeesett a legkevésbé kedvelt szomszédokkal): a franciák spanyol betegségnek, Rómában nápolyi betegségnek (ahova francia csapatok hozták be), a németek francia kórságnak (innen ered a magyar „franc esne belé” és társai is), a lengyelek német kórnak, az oroszok lengyelnek, a törökök keresztény betegségnek nevezték – mindenesetre megfigyelhető egy nyugatról keletre tartó irány. Ha a kolumbuszi eredetet fogadjuk el, akkor mindössze pár évtized kellett ahhoz, hogy a szifilisz bejárja az egész kontinenst – a bakteriális fertőzések korabeli tudomány számára ismeretlen volta mellett ehhez kellett a kor erkölcsisége és az egyre zsugorodó világ: a zsoldosok, kereskedők, diákok, követek gyakori utazásai. Nem a legszebb párhuzam, de a betegség terjedésének üteme és módja mintegy előre modellezte annak az 1517-ben megjelent „zéró páciens” által elindított intellektuális – szellemi (lelki) mozgalom terjedését, amit ma reformációként ismerünk.
A két "járvány" metszéspontjában áll a már említett Ulrich von Hutten lovag, udvaronc, költő, humanista, élete utolsó felében Luther harcos támogatója, aki a regény első kötetének egyik keretszemélye, összesen mintegy hatvanezer karakternyi két fejezetet szenteltem neki, bár igazán fontossá Luther szempontjából csak a következő kötet idejére válik. Hutten az orvostudomány szempontjából is fontos figura, mert írásaiban részletesen beszámol a betegsége tüneteiről, az arra kapott különféle (hatástalan) kezelésekről, lelkiállapotáról és mindenről, amit a betegség az eszébe juttat. Költőként a vérbaja metaforává válik – a formálódó német nemzeti öntudat szélsőséges támogatójaként például úgy véli, hogy ahogy a testét megrontja a betegség, pont úgy rontja meg a német nemzetet a római papság. (Miközben Albert mainzi érsek udvarában élt és barátjának számított, aminek csak az vetett véget, hogy a Luthert kiátkozó pápai bulla név szerint Huttent is kiátkozta, így az akkorra már katolikus bíborosi címet elért Alberttel való kapcsolata nehezen védhetővé vált.)
Hutten leírásai alapján úgy tűnik, hogy az a szifilisz, amivel neki kellett küzdenie (és ami pár év múlva meg is ölte) sokkal durvább tünetekkel járt, mint a mai, szintén nem szelíd betegségnek számító változata. Valószínűleg az a fajtája, ami eleinte végigsöpört Európán, túlságosan hatékonynak bizonyult: a fertőzöttek élete annyira lerövidült és a különféle bűzös fekélyek, hólyagok annyira taszítónak bizonyultak, hogy nem tudták úgy továbbadni a fertőzést, mint az enyhébb tüneteket produkáló, hosszabb életet „engedő” baktériumtörzsek, így a súlyosabb változat visszaszorult és eltűnt: Hutten leírásai maradtak fent róla. A krónikásnak amúgy sem volt szerencséje, nem csak ezzel kapcsolatban. Apja, aki egy klasszikus értelemben vett rablólovag volt, satnya termetű fiát – másra nem jó felkiáltással – fiatalon kolostorba adta, ahonnan az ifjabb Ulrich tizenhat évesen megszökött és belevetette magát a tudományokba és az életbe: meglehetősen hamar összeszedte a francia betegséget is, ami élete maradék, nem túl hosszúra nyúló részében el is kísérte. Egy kis ideig Wittenbergben is élt, ahol publikált egy verstanról szóló, korabeli viszonyok között igen sikeres tankönyvet, de mivel nem kezelték rangjához és tudásához méltóan, tovább állt. Luther ekkor már és még nem élt Wittenbergben, így ott nem találkozhattak. 1511-ben járt Hutten Wittenbergben, alig másfél évtizeddel vagyunk a szifilisz nápolyi kitörése után egy periférikus szász kisvárosban: könnyen lehet, hogy a kórt, amit Luther később felemleget a diákok kapcsán, a humanista költő hozta be ide.
A szifiliszt a kora újkorban nem tudták gyógyítani, kezelni viszont kezelték, hiszen a keresletet mindig követi a kínálat és a gazdag betegek megragadtak mindent, ami a gyógyulás reményével kecsegtette őket. Ráadásul a szifilisznek van egy látens szakasza is, amikor a tünetek enyhülnek vagy meg is szűnnek, ez a szakasz akár évtizedeik is eltarthat: ha a kezelés nem ölte meg a pácienst és a látens szakasz véletlenül pont egy kezelés után történt, a gyógymód hatásosságát kétségbe sem lehetett vonni.
Az egyik népszerű kezelési mód a higanyos izzasztás volt: fadézsában vagy egy apró szobában gőzölték az illetőt. A dolog igen drága volt és kétségtelenül mérgező. Hamar megszületett a mondás: Egy éjszaka Vénusszal, egy élet Merkúrral… (A higany latin neve a fürge római istenre utal.) Hutten pont egy ilyen kezeléssorozaton vett részt Augsburgban, a birodalmi gyűlésen, ahol Luther Cajetan bíborossal találkozott többször is, kölcsönösen feldúlva a másik lelki békéjét. Hutten jó kapcsolatokat ápolt a Fugger-palota személyzetével, ahol a bíboros pápai követként szállást kapott és terjesztette az így szerzett pletykákat arról, hogy a bíborosnak nem volt elég elegáns a dúsgazdag bankárcsalád palotája, hogy nincsenek kedvére a német borok és húsok és főleg az időjárást utálja. Itt született meg a vérbaj és a római papság párhuzama is.
A másik elterjedt, még drágább kezelési mód az Újvilágból származó Guajakum-fából nyert gyógyszer alkalmazása volt. Hutten egy modern gyógyszerkönyvhöz hasonló értekezést írt róla 1519-ben De Guaiaci medicina et morbo Gallico címmel, ezt ajánlotta Albert érseknek. Részletesen leírja a gyógyszer elkészítését, a kezelést és hatásait. Úgy tűnik, egy kis időre jobban is lett tőle, mert néhány tevékeny éve következett, amikor nem foglalkozik a betegségével, csak az 1523-ban bekövetkezett halála előtt jön elő újra a téma. Ebben a négy évben történik szinte minden, ami a reformációt a ma ismert irányába terelte: a lipcsei disputa, Luther híres vitairatai, amiben már nem a búcsút, hanem a pápai hatalmat, az egyház szentségeit és az egyház politikai szerepét támadja és programot alkot, Luther és követői egyházi majd birodalmi kiátkozása, végül a német nyelvű Újszövetség kiadása.
Hutten ezeket mind végigkövette, kommentálta, tollal és kisebb mértékben karddal harcolt az ügyért, hogy végül a betegsége mellett az utóbbi, a fegyveres felkelés kudarca legyen a veszte. Pártfogók és remény nélkül halt meg, félig-meddig száműzetésben, de nem elfeledve. Sokrétű, nem feltétlenül szimpatikus, de érdekes személyiség volt, jellegzetes képviselője energiákkal és ellentmondásokkal teli korának: emlékezete, öröksége is pont ilyen szerteágazó és ezek közül az orvoslástörténeti jelentősége csak egy apró részlet.
A kép (Hutten betegágyában) forrása: https://wellcomeimages.org/
