Luther Márton, Bölcs Frigyes, György herceg, Albert mainzi érsek - aki akár egy vasárnapi iskolai óra keretében foglalkozott az (egyház)történelem szóban forgó időszakával, régi ismerősként üdvözölheti ezeket a neveket. (Melanchton Fülöp a második kötetben fog csak színre lépni, de a magyarrá keresztelést ő sem kerülte el). A regényben mégis a szereplők eredeti neveit használom, vállalva azt is, hogy eleinte így idegennek fog hatni a sokak számára régi ismerősnek tartott szereplőgárda. Ennek az egyik oka gyakorlati - az egyszerűségre, célszerűségre irányuló -, a másik inkább a koncepcióból fakadó.
Kezdjük a gyakorlati okkal. Míg a reformáció történetének sok szereplője megkapta a maga magyar nevét (pl. Kálvin János eredeti nevét meglehetősen kevesen ismerik itthon), mások, kevésbé ismert vagy jelentéktelenebbnek gondolt alakok nem részesültek ebben. Vagy, ha részesültek is, magyar nevük nem terjedt el. Luther édesapját először fel sem ismertem, amikor egy régebbi írásban Luther Jánossal találkoztam. (Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen népszerű volt ez a keresztnév, Luther testi apja, lelki atyja (Staupitz János) és első nyilvános ellenfele (Tetzel János) is közös néven osztozott.) A gordiuszi csomót egyszerű volt elvágni: mindenkit az eredeti nevén szerepeltettem, kivéve a szenteket, akik így a magyar olvasó számára is ugyanolyan ismerősek lehetnek, mint a korabeli emberek számára voltak (Szent Márton, Szent Anna vagy akár Szent Jeromos). Az uralkodók nevei kicsit gondot okoztak, de végül ők is az eredeti nevüket kapták, akkor is, ha például Bölcs Frigyes nevét jóval többen ismerik, mint Friedrich hercegét, de ők végül is ugyanolyan földi halandók voltak, mint Martin Luder vagy Ulrich von Hutten. A szentek természetesen más körökben mozognak - itt is.
A koncepcióból fakadó indok rokona annak, ami miatt egy katolikus fordítást használtam az első kötetben és továbbvezet a „Legenda és demitologizálás” jegyzethez. Luther Mártonra, mind minden népszerű (vagy hírhedt) történelmi alakra, legendák, kitalált vagy felismerhetetlenségig torzított történetek vastag rétege tapadt az idők folyamán. Luthernél ilyen - a legtipikusabb - a kilencvenöt tétel utcai demonstrációszerű kiszögezése, vagy „Az igaz ember hitből él!” felkiáltás a római zarándoklata során a Sancta Scala lépcsőinek megmászása végén, az ördöghöz vágott tintatartóról nem is beszélve. (Sőt, még az „Itt állok, másként nem tehetek” kijelentése is kétséges.) A „Martin” név választásával azt is jelezni kívántam, hogy itt most nem feltétlenül a legendák és a köztudat Luther Mártonjáról, hanem a történelmi dokumentumok és az abból - számomra - logikusan leszűrhető következtetések Martin Lutherjáról szeretnék regényt írni. Arról a Martin Lutherről, aki talán nem annyira rettenthetetlen és legendás, de sokkal emberibb. Ugyanez igaz a többi szereplőre is, legyenek a köztudatban pozitív vagy negatív módol eltúlozva.
