Jövő ilyenkor lesz a reformáció kezdetének 500. évfordulója. De mit csinált Luther egy évvel a reformáció előtt? Október vége minden évben kiemelt időszaknak számított Wittenbergben, a fejedelem ereklyegyűjteményének a Mindenszentek temploma (Vártemplom) adott otthont, így ez az egyházi ünnep számított csúcsidőszaknak. Mindebből a sürgés-forgásból természetesen az egyetem teológiai doktora sem maradhatott ki és már egy évvel a tételkiszögelés néven híressé vált esemény előtt is látható volt néhány előjel. Még ha senki sem sejtette is akkor, hogy mi lesz belőle...

Az évforduló alkalmából egy teljes regényfejezetet osztok meg a blogon, illetve letölthető formában, ami az ötszáz évvel ezelőtti októberi eseményekről szól.

A fejezet letöltése .pdf formátumban

A fejezet letöltése Kindle formátumban

A fejezet letöltése .epub formátumban

23.

Wittenberg

1516. október vége

Korán, a hajnali zsolozsma után rögtön visszaindult Wittenbergbe az apró, szerény falusi rendházból, aminek előző nap leváltotta a priorját az erélytelen vezetése miatt. Sötét uralkodott a vad tájon amikor útra kelt és nem lett sokkal erősebb a délelőtti napfény akkor sem, mikor rálépett az Elba hídjára és rövid áldással köszöntötte a hídfőt őrző katonákat. Az eget sűrű, szürke felhők borították és Wittenberg apró, folyó menti halma hasonló komor árnyékként lapult meg alattuk. 

- Lehet, hogy vissza kellene fordulnia, atyám - szólt utána az egyik őr, akit a Szent Mária miséiről ismert arcról. - Tényleg itt van a pestis.

Egy pillanatra megtorpant, majd köszönetképpen biccentett a katona felé.

- A világ észre se venné, ha Luder atya nem lenne - közölte vele.

A lustán hullámzó folyó túloldalán elnyúló város még komorabbnak tűnt, de Martin fejében annyi gondolat kavargott, hogy a pestis fenyegetése nem nagyon tudott befurakodni a fontosabbak közé. A leváltott prior ügyén rágódott még egy kicsit, de csak a városkapuig engedélyezte magának, hogy ezzel foglalkozzon. Döntést hoztam és immár Isten kezében van a többi dolog. Tudta, hogy Staupitz atya nem azért javasolta őt kerületi vikáriusnak, hogy szemet hunyjon a világvégi, vad tájon, szegény, idegen népek, istent nem ismerő parasztok közt tengődő ágostonos rendházak gyarlóságai fölött. Az, hogy nincs jobb, nem indok arra, hogy valaki alkalmatlansága ellenére betöltsön egy pozíciót. Remélte, hogy a leváltott prior helyére kijelölt atya megfelel majd a várakozásnak, ha másért nem, azért, mert tudja, nem lesz vele sem elnéző. Ráadásul pont ebbe a rendházba helyezte ki azt a megszökött, majd a rendbe visszatérni szándékozó fiatal szerzetest is, akiről még Gothában szerzett tudomást és akit magához rendelt azzal, hogy jöjjön bátran, ne féljen. Mikor pár hét múlva a szegény, kivert koldusnak látszó pára beoldalgott a wittenbergi rendház kapuján, Martin Isten igazságáról és kegyelméről beszélt neki, majd kihelyezte vidékre, ahol tiszta lappal újrakezdhette megbicsaklott szerzetesi életét. Vajon milyen példát látott ott addig, amíg nem néztem a körmükre?

Elérte a városkaput. Az őrök ott is üdvözölték és figyelmeztették a pestisre. Martin megismételte, amit az előzőeknek mondott és ahogy belépett Wittenbergbe, maga mögött hagyta a kinti rendház ügyeit is. Elég volt neki a bentié is.

- A szemközti kovács fia ma reggelre virradóra halt meg.

A fűtött cellában megült a sárgás bőrű, középkorú fráter betegséggel terhes szaga. Némán feküdt a priccsén, a hozzá intézett szavakra alig reagált, a gondozásával megbízott novícius szerint az idősebb testvére megsüketült a kórság miatt. Több régi takarót terítettek rá, így már nem rázta annyira a hideg. Gyenge sört adtak neki inni, jól felmelegítve, de azt is kihányta, a fekhelye mellé készített kübli már félig meg is telt.

- Az a fiú még makkegészséges volt, amikor útra keltem - állapította meg Martin. - Akárcsak a testvérünk.

- Újra itt a pestis - állapította meg a novícius. Látszott rajta, hogy retteg.

- Szedje magát össze, fiam - tette a vállára a kezét Martin. - A félelem legyengíti az embert és könnyebben áldozatul esik a betegségnek. Imádkozzon még buzgóbban! Ha a testvér nem lesz jobban, holnap megsürgetem a doktort.

Megáldotta a beteget és az egészségest egyaránt, még intett a novíciusnak, hogy tegyen még fát az éppen csak pislákoló tűzre, majd megigazította a régi, szakadozó csuháját és kilépett a folyosóra. Odakint néma szerzetesek álltak. Martin is megtorpant és végigmérte őket. Tudta, miért vannak itt. Arra várnak, hogy szélnek eresszem őket, hogy elmenekülhessenek a pestis elől más házakba. Link prior pár hete hagyta itt a rendházat és elfoglalta a Münchenben felajánlott új pozícióját, így a külső tizenegy kolostor felügyelete mellett a wittenbergi ház dolgai is Martin nyakába szakadtak. Már több mint három tucatnyian szorongtak a szűkös falak között és még több testvért próbálnak más helyekről a nyakába sózni. Talán Isten a pestissel akarja ellensúlyozni ezt az áradatot?

- Egy betegünk van mindösszesen - közölte a folyosón összegyűltekkel fakó hangon. - Egy beteg mindig van egy ekkora kolostorban. Isten ide helyezett minket és nem adott felmentést senkinek az alól, hogy helyt álljon az őrhelyén. Mindenki térjen vissza a dolgára! A provizor hozasson még fát a kályhához!

Szigorú tekintettel kísérte a szavait, egy hosszú pillanatig ott rezgett köztük a feszültség, majd az egyik idősebb atya bólintott és Martin elé járult, hogy áldást és elbocsátást kapjon. Martin sorban megáldotta mindegyiküket, míg végül a könyvtáros testvérrel maradt négyszemközt a folyosón. Leveleket nyújtott Martin felé.

- Azóta érkeztek - mormolta. - Átfüstöltettem őket.

Rossz érzéssel tolta félre Staupitz vikárius-generális atya levelét. Megértette az atya aggodalmát, amiért arra utasította, hogy meneküljön el a pestis elől, követve nem egy professzortársa példáját. Sőt, nem egy atya is vidékre húzódott a Mindenszentek és a Szent Mária templom papjai közül. Non sum. Én nem az vagyok, aki holmi pestis fenyegetése elől elmenekül és hátrahagyja azokat, akiket és amiket rábíztak. Papírt vett elő és rövid választ írt a vikárius atyának, közben azon tűnődött, hogy kivel küldesse el a levelét. Örült annak a hírnek, hogy az idősödő felettese kényelmes és biztonságos téli szállásra talált Münchenben, főleg azután a méltatlanság után, ami nemrégiben érte egy priorissza részéről. Az atya helyében már én is belefáradtam volna ezekbe a nehéz harcokba. Aláírta a rövid levelet, lezárta és félretette. Újra eszébe jutott, hogy valamelyik novíciust vagy egyetemre beíratott fiatal szerzetest fel kellene mentenie a napi teendői alól a kolostor körül és megtenni titkárának. De melyiket? Nem igazán gyűltek össze olyanok itt Wittenbergben, akire rá merte volna bízni a fontos és bizalmas dolgait. Különben is, nem olyan nagy ember ő, hogy saját titkára legyen, mint mondjuk Friedrich fejedelemnek Spalatin magiszter. Csak a munkám annyi, mintha nagy ember lennék.

Elgondolkodva nézte toronyszobája ablakán keresztül az Elba fölött megülő párát, ami miatt odakint minden egybemosódva, tompa, őszi szürkeségben gomolygott. Egy kis halászbárka küzdötte előre magát a sodrással szemben, a kép megragadta a tekintetét és a gondolatait. Megrázta a fejét és elszakadt az kinti hiábavaló dolgoktól. Kicsit odébb tolta a már megint rendesen felgyűlt imaleveleit és maga elé húzta a téli szemeszterben kezdődő előadásairól írt jegyzeteket. A Galata-levél, Pál apostol levele a törvényeskedő zsidókeresztények ellen. Asztalán ott feküdt egyik legújabb szerzeménye, amit Spalatin szinte a megjelenése után rögtön megvásárolt és elküldött neki: Erasmus mester görög nyelvű Újszövetség kiadása. Érezte, hogy gondolatai csapongani kezdenek, pedig nem volt sok ideje és azt a keveset is eltékozolja, ha nem tud az előtte álló munkára koncentrálni. A Mindenszentek után kezdődő téli félév kezdő előadásaira már felkészült, de tudta, hogy ha teljes létszámban megérkeznek a diákok és újra beindul az egyetemi élet - ha Isten könyörül rajtuk és még élnek és még a pestis is odébb áll addigra, mennyi „ha”... - nem lesz elegendő ideje ezzel foglalkozni. Ezzel sem. Rábökött a Galata-levél soron következő mondatára, majd kinyitotta Erasmus Újszövetségét és nekiállt kikeresni a szóban forgó szakaszt a görög eredetiből. A kötetben egy kisebb imalap lapult könyvjelzőként - természetesen végigimádkozta, mielőtt erre használta volna fel - annál a szakasznál, amin annyit gondolkodott mostanában. Most is félbemaradt a Galata-levél keresése és elolvasta újra az aláhúzott igeverset Szent Máté evangéliumából:

Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: „Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgett a mennyek országa!”¹

Exinde coepit Iesus praedicare et dicere paenitentiam agite adpropinquavit enim regnum caelorum...

Napok óta ezzel az egy görög szóval küzdött, amit Szent Jeromos paenitentiam-nak fordított. Metanoia. Milyen egyszerű azt mondani, hogy „tartsatok bűnbánatot!”, de ki tudja megmondani, hogy ez mit jelent? Először nehéz volt még saját maga előtt is kimondania, de most már szinte teljesen biztos volt abban, hogy Szent Jeromos fordítása a Vulgatában megfosztotta Krisztus kijelentését a lényegétől. Nem megfosztotta, egyszerűen kiherélte.

Paenitentiam - tartsatok bűnbánatot? Vezekeljetek? Ezért gondolja mindenki azt, hogy ezerszer elmondott imákkal, zarándoklatokkal, búcsút véve, ereklyék megszemléléséért fizetve, magát ostorozva, rossz lelkiismeretből jókat cselekedve eljuthatnak Isten országába? Ezek csak emberi tettek amik Isten nélkül semmit sem érnek. A görög szövegből pedig egyértelmű, hogy nem vezeklő cselekedetekről van szó, hanem a gondolkodás, az értelem és vele együtt az egész élet megváltozásáról: metanoia. Újjá lenni. Megtérni. Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen! De ez Isten nélkül lehetetlen! Egy rosszul fordított szó ilyen nagy tévelygéshez vezethet?!

Lépteket hallott odakintről, a recsegő fapadló mindig jó előre figyelmeztette arra, ha közeledett valaki. Tudta, hogy nem fogják megzavarni a tanulmányaiba vagy imáiba mélyedő kerületi vikárius atyát és így, bár nem szívesen szakadt el az Igétől, felállt, kinyitotta a cellája ajtaját és kilépett a folyosóra. Az egyik novícius állt előtte lehajtott fejjel.

- Mondja, fiam! - biztatta Martin.

- A kapus testvér küldött - felelte a fiatal fráter. - Spalatin magiszter úr jelezte, hogy a városba érkezett, de a pestis miatt csak nagyon rövid ideig marad. Ha a vikárius atya idejéből szakíthat, szeretne vele találkozni a várban.

- Ó. - Martin majdnem egy tisztségéhez méltatlan, gyors, kapkodó mozdulatot tett. - Igen. Köszönöm. Ha még itt van a küldönc, üzenjen vele vissza, hogy a vikárius atya bármikor szakít az idejéből Spalatin magiszter úr számára.

A nemsokára kezdődő zsolozsmára való tekintettel egy újabb imalapot tett a külső rendházakban tett útja miatt amúgy is felszaporodott elmaradásai tetejére. Egy szövetdarabba belekötötte pár jegyzetét és két könyvet, amit Spalatin küldött neki véleményezésre, majd a barátja egyik levelét is a csomaghoz csapta. Behajtotta és átkötötte a már sok tudományt látott szövetdarabot és elindult kifelé.

A város mintha visszatartotta volna a lélegzetét egy nagy sóhajtás vagy tüsszentés, esetleg valami hangos káromkodás előtt; még senki sem tudta, mi vár rájuk a következő hetekben. A szokásos ünnepi rend szerint nemsokára minden megélénkül: a diákok visszatérnek a kezdődő téli félévre, közelről és távolról búcsút és látnivalót kereső hívek érkeznek a fejedelem ereklyegyűjteményétől vonzva, de már előtte lázas munka folyik majd a főtéren és a Mindenszentek templomában a várnál, gondos, kegyes kezek válogatják ki az idei kiállításra kiválasztott ereklyéket és méltó helyet készítenek nekik a templom vastag falakkal és megerősített őrséggel védett belsejében. Az ágostonosok szerény rendháza is megtelik majd az ünnepségekre érkező alacsonyabb és magasabb rangú rendtársakkal, nem is beszélve a vendégházukról. Staupitz vikárius atya idén nem jön el, Münchenben rendezkedett be, de Lang testvér, akiből a gothai gyűlést követő fordulatok után erfurti prior lett, lehet, hogy egy kisebb delegációval ellátogat egykori száműzetése helyszínére. De ha dühöngeni kezd a pestis, lehet, hogy az egész városból újra halottasház lesz.

Az egyik lakóépület előtt kisebb, élénk csődület támadt: egy idősebb polgár és pár diák, akik vagy nem utaztak haza a szünetre, vagy már előbb visszatértek, hogy az egyetemi kötöttségek nélkül hódolhassanak az egyetem örömeinek. Egyikük már napközben megihatta a magáét és hazafelé botorkálva eltévesztette a házhoz vezető apró fahidat, amit az utca és a házak között csordogáló, a téren álló medence vizét levezető csatorna fölé ácsoltak. Két taláros társa nagyokat nevetve próbálta kihalászni a hideg, bűzös lében fetrengő barátjukat, a polgár pedig dühösen szidta őket, fenyegetőzve, hogy kirakja az egész bagázs szűrét, bármikor talál rendesebb kosztos bérlőt. Másikat talál könnyen, a rendesebbet már kétlem. Ahogy lassan, szerzetesi módon kimért léptekkel haladt előre a Hosszú utcán a főtér és a Várkastély felé, egy szekérre lett figyelmes, amit sokkal komorabb társaság kísért. Martin félreállt, hogy utat engedjen nekik. A szekérbe hányt szalmán egy félig letakart holttest feküdt, csupasz lába alapján fiatal lány vagy alacsonyabb legény. A szekeret kísérő polgár felismerte Martint, odalépett hozzá. Pár szót váltottak csak, mert az egykedvűen döcögő szekér nem állt meg. Három nap alatt vitte el a pestis a lányt, nem használt se a gyógyfőzet, se a sok imádság, se a betegek kenete. Martin pár vigasztaló szót mondott, majd újra ott maradt egyedül az utca szélén. Figyelte, ahogy a halottas szekér elhalad a diákok mellett, akik végre kihalászták a társukat a csatornából és nagy hátbaveregetésekkel próbálták kiűzni belőle a lenyelt vizet és részegséget. A mellettük elszekerező halottat észre se vették, csak a házigazdájuk, aki rögtön elkomorodott és levette a kalapját. Martint ez a kép is megragadta. Mióta nem csak rendtársainak prédikált, hanem a Szent Máriában az egész városnak és a környező falvak betérő népének is, kötelességének érezte, hogy a mindennapi életből vett példákat is keressen, hogy jobban érthetővé tegye Isten igazságait. Sajnálta, hogy senki más nem látja ezt, amit ő: a gyászoló családot, a fiatalsága teljében, szűzi tisztaságában pestis által elragadott lányt és a testi-lelki fertőben megmártózó léha diákokat, akik fel sem figyelnek arra, hogy a halál ott sétál el mellettük.

A Mindenszentek templommal egybeépített Várkastélyba egy fiatal fiú vezette be, aki a Wettinek arany-fekete színeit viselte. Átvágtak az Elba felé néző szárny tágas, faberakásos nagytermen, amit a joghallgatók is használtak, majd elindultak felfelé a szépen csiszolt falépcsőn. A fiú lassúnak találta Martin szerzetesi lépéseit, gyakran megállt és rosszallóan visszanézett rá, amíg bevárta. A falakon hatalmas festmények lógtak, az antik Róma és Hellász legendáit, nagy alakjainak tetteit megörökítve, a pompa és a drága anyagok mind Friedrich fejedelem hatalmát és művészetek iránti vonzalmát hirdették. A fiú végül Staumstube-be, az ősök termébe vezette Martint és megkérte, hogy ott várjon a fejedelmi titkárra, aki mindjárt érkezik.

Martin egyedül maradt a teremben. A festett fakazettás mennyezeten a Wettinek nagy címere fedte be a helyiséget, arany-fekete csíkokon át egy díszes, zöld korona íve; körben a család hercegi és választófejedelmi őseinek képmásai sorakoztak. Huszonnégy szigorú, drága prémgalléros ruhát, sisakot vagy épp előkelő süveget viselő arc, az utolsó közülük magad Friedrich szász választófejdelem, harmadik ezen a néven: pont szemközt lógott a falon Martinnal. Egyszer látta már személyesen is, messziről, azon ritka alkalmak egyikeként, amikor fejedelmi kíséretével megfordult Wittenbergben. Martin tudta, hogy így ismeretlenül is sokat köszönhet neki, jóval többet, mint az ötven aranyat, amit a beiktatására utalt ki. Ha nem hagyja jóvá, hogy a Szentírás doktora legyen, Martin nem kezdi úgy tanulmányozni a Bibliát, ahogy az előadásaihoz kellett és talán sohasem talál rá Isten igazságára. Vagy Isten igazsága nem talál rám.

- Martin doktor!

Spalatin magiszter mosolyogva lépett be az ősök termébe. Martinhoz sietett, megölelték egymást. Mióta a doktorrá avatáson megismerkedtek, nem szűntek meg levelezni egymással és mikor a magiszter Wittenbergben tartózkodott és a könyvtár ügyein dolgozott, sokat és hosszasan beszélgettek egymással. Pár hónappal később felhagytak a magázódással is, bár mikor nyilvános helyen voltak és mások is hallhatták őket, természetesen nem tegeződtek, ezzel is megadva a másik rangjának járó tiszteletet. Spalatint a fejedelem már visszarendelt maga mellé, unokaöccseit és nem törvényes saját gyermekei nevelőjeként, illetve levelezésbe kezdett Erasmus mesterrel és ebben nem nélkülözhette Spalatin magiszter messze földön híres, kifinomult latinságát.

- Az érkezésemkor kaptam hírt a pestisről - mesélte Spalatin, miután helyet foglaltak a hosszú asztal derekánál; Martin továbbra is Friedrich fejedelem szelíd, de ugyanakkor szigorú tekintetével szemközt maradt. - Szigorú parancsba kaptam, hogy kerülnöm kell minden pestises helyet, így holnap reggel már indulok is vissza Torgauba. Elég sok dologról kellene viszont beszélnünk, nem akartam ennyi levelet írni.

- Hallgatlak - felelte Martin.

- Staupitz atya ügye talán a legfontosabb - vágott bele Spalatin. - A fejedelemnek lehetősége nyílt kinevezést eszközölni az atya számára a chiemsee-i püspökség élére, betöltve az üresedést. Gazdag püspökség és a tiszteletreméltó vikárius atya békés, nyugodt öregkort tölthetne az élén. Ha jól tudom, idén lesz hatvanöt éves.

- Mit szól ehhez az atya?

- Nyíltan még nem kerestük meg az ajánlattal, de közvetve puhatolóztunk és úgy tűnik, nem lenne ellenére a dolog, feltéve, hogy a fejedelem kéri fel rá.

- Magától biztos nem törekedne ebbe a pozícióba - jegyezte meg Martin. Nagyon elkomorult, szájában keserű ízt érzett, még a gyomra is háborogni kezdett, ahogy megpróbálta a vikárius atyát elképzelni püspöki süveggel a fején, díszes, drága, nehéz ruhákban az ágostonosok egyszerű, szerény csuhája és skapuláréja helyett, kezében arany pásztorbottal, körülötte a sok képmutató, a püspökségből csurranó-cseppenő jövedelmekre és előjogokra éhes hajbókolóval. Szinte fájt így látnia az atyát. Ha Staupitz atya nem lett volna, én már a pokolban rohadnék.

- Mit gondolsz? A fejdelem bizonytalan és kíváncsi a véleményedre.

- Hogy mit gondolok? - szakadt ki Martinból a keserű indulat. - Azt gondolom, hogy főbenjáró bűn lenne a szent életű atyát egy ilyen korrupt pozícióba kényszeríteni! Azt gondolom, hogy ez a dolog a megcsúfolása mindannak, amiért a nagytiszteletű atya egész életében dolgozott! Adja el a lelkét pár drága köpenyért és olyan kényelemért, amire sohasem vágyott? Azért hagyta ott a gazdag, nemesi atyai házát Ágoston atyánk regulájáért, hogy az élete koronájaként szembeköpje magát?!

- Martin, ez csak...

- Botrány! Ezt gondolom! Mondd meg a fejedelemnek, hogy ez botrány!

- Jó - csitította Spalatin. - Megmondom neki. De nem dönthetsz a vikárius atya helyett.

- Távol legyen - fújta ki mérgesen a levegőt Martin. Észrevette, hogy kezét ökölbe szorította, kényszerítette magát, hogy kiengedje. Remélem, nem hadonásztam ökölbe szorított kézzel, mint valami részeg paraszt. - De ez a véleményem.

- Értem - mosolygott Spalatin. - Ha már... a véleménynél tartunk, meg a kegyelmes fejdelemnél... Friedrich fejedelem értesült arról, hogy az Úr mostani évében már kétszer is prédikáltál kedvenc szentjével és az ereklyékkel kapcsolatban olyat, ami rosszul esett neki.

- Rosszul esett a fejdelemnek? - nézett Spalatin szemébe Martin.

- Igen. Emlékszem, Szent Bertalan ünnepe előtt tőlem kérted, hogy Jeromos leveleiből másoljam ki a rá vonatkozó részt, mert fel akarod használni a prédikációdban. Külön futárral el is küldtem neked. Cserébe több helyről is azt a hírt kaptuk, hogy Luder doktor a Szent Mária szószékéről űz gúnyt a fejdelem kedvenc szentjéből, Szent Bertalanból. Úgy gondolom ez mindenképp... kétséges dolog, de figyelembe véve azt, amit a fejedelem érted és az ágostonos remeték helyi rendházáért tett és tesz...

- Én nem űztem gúnyt Szent Bertalan apostolból - szakította félbe Martin. - Én azokat a csacska legendákat állítottam pellengérre, amit a tiszteletre méltó apostolról írogatnak és színezgetnek kegyes, de minden bizonnyal balga lelkek. Szegény apostol milyen kínokat élhet át odafent a mennyben látva, hogy miket terjesztenek róla. Arról nem is beszélve, hogy sem a Szentírásban, sem a tisztelt egyházi atyák irataiban nincs semmi alapja annak, amit...

- Martin! - próbálta leállítani Spalatin. - Senki sem állítja, hogy lenne szó a Bibliában arról, hogy Szent Bertalan a saját lenyúzott bőrét a karjára véve sétál és további csodákat tesz. De mégis jogos, hogy az egyszerű lelkeken kívül a kegyelmes fejedelem is nehezményezi, hogy az ő városában az ő költségén fenntartott doktor az ő népe előtt gúnyolja az ő kedvenc szentjét. És ez csak az egyik alkalom. Ugyanígy felszólaltál az ereklyék tisztelete ellen.

- Az ellen szólaltam fel, hogy egyesek Isten nélkül tisztelik az ereklyéket, mintha valami varázstárgyak lennének és a szentségük nem abból fakadna, hogy Isten hatalmára mutatnak!

- Csak a balgák gondolják ezt - mutatott rá Spalatin.

- És a balgák meglepően sokan vannak - értett vele egyet Martin. - Örök büntetést kap az, aki pusztán az ereklyék miatt biztonságban hiszi magát az üdvösséggel kapcsolatban, de Istennel nem törődik!

- Ezek mind igazak - hagyta rá Spalatin. - De ezeknek a gondolatoknak nem a Szent Mária szószékéről kell elhangozniuk, hanem írj ki disputát róluk, ha ennyire foglalkoztatnak. Tudós vitassa meg ezeket tudóssal, ne az egyszerű emberek őszinte hitét zavard össze velük.

- Nem azért vagyok a Szentírás doktora, hogy más tudósokkal vitatkozzam csupán. Az a feladatom, hogy az embereket tanítsam. Ha azt keressük, ami tetszik az embereknek és ami csak a lelküket simogatja, akkor nem tudjuk Krisztus evangéliumát hirdetni.

Spalatin nagyot sóhajtott. Vöröses, göndör hajába túrt, mintha kapaszkodni akarna valamibe. Végül újra Martinra nézett.

- Ne harapj abba a kézbe, ami enni ad neked - tanácsolta neki. - És nem csak neked. Az egész egyetemet a fejedelem ereklyegyűjteményének bevételéből tartjuk fenn. Az Elba hídját ebből a pénzből ácsolták. A doktori avatásod ötven forintját és az ujjadon levő gyűrűt is az ereklyékért fizetett búcsúból kaptad.

Martin érezte, hogy vér tódul a fejébe. Keze újra ökölbe szorult. A gyűrűje fájdalmasan a bőrébe vágott.

- A fejedelem azért fizetett, hogy a Szentírás doktora legyek - közölte lassan, kimérten. - Nem azért, hogy a Szentírást úgy csűrjem-csavarjam, hogy az a tudatlan embereknek tetszésére váljon. Nem valami jogász vagyok! Akkor harapnék a kegyelmes kézbe, ha nem tölteném be a hivatalomat és hazugsággá változtatnám Isten igazságát.

- Nem is kéri senki tőled ezt - szúrta közbe Spalatin.

- Nagyon nagyra tartom a kegyelmes fejedelmet - folytatta Martin. - A Szent Római Birodalom legnagyobb fejedelme és kétség sem férhet hozzá, hogy mennyire bölcs a világ dolgaiban, az uralkodásban. Isten helyezte őt ebbe a pozícióba és megadott neki mindent, amire csak szüksége lehet. De amennyire bölcs a fejedelem a világ dolgaiban, annyira tudatlan és gyermeki a lelki dolgokban. Úgy vélem, a fejedelem hétszerte is vak Isten dolgaiban és pont az mutatja a bölcsességét, hogy tudós elméket keres a Szentírás tanítására, akik tanácsolni tudják Isten dolgaiban.

- Ezek kemény szavak - pislogott Spalatin.

- Kemény szavak - értett egyet Martin és a barátja háta mögött függő portréra nézett. Friedrich fejedelem a Wettin házból, harmadik ezen a néven egykedvűen nézett maga elé, kicsit kövérkés ajkai szélén most mintha egy kis mosolyt is észre lehetett volna venni. - Kemény szavak, de hajlandó vagyok akár személyesen is megmondani a kegyelmes fejdelemnek.

- Ezt nem is kétlem - értett vele egyet Spalatin. - De nem lesz rá szükség.

Elhúzódott az idő, még sok egyéb dologról szó esett, míg végül Spalatin elbocsátotta. A Vártemplom felé hagyta el a kastélyt, mert meg akarta nézni a Mindenszentekre való készülődést, ahova több novíciust és frátert is kikértek tőle a kolostorból segédkezni. Egyikükkel össze is futott, odarendelte magához és pár szóban kikérdezte, hogy haladnak. Az egyik novícius apja ácsmester volt, pont úgy, mint Krisztusé, és a Mindenszentek berendezését irányító kanonok jó hasznát vette a tudásának az ereklyéket tartó, díszes leplekkel letakart állványok készítésénél, a sok ezer napnyi búcsú elérésére vágyó tömeget terelő korlátok elhelyezésénél. A Vártemplom előtti téren a házak között ólálkodó pestis ellenére viszonylag sok zarándok gyűlt össze, érdekes, furcsa ruházatukból látszott, hogy távolabbi vidékekről érkeztek. Lehet, hogy nem csak a pestis matt lesznek idén kevesebben. Spalatin panaszkodott neki, hogy a fejdelem számára előjogokat biztosító pápai bulla ellenére a környéken több nagyság is elkezdte fejleszteni az ereklyegyűjteményét, az új mainzi érsek, Albrecht pedig ereklyék nélkül is kínálta a búcsút, szintén pápai engedéllyel. Friedrich fejedelem gyűjteményével persze nem versenyezhettek, de a hírek szerint harsánysággal pótolták és népszerűek is voltak vele a tudatlan nép körében. A legjobb szándék is mivé lesz a végrehajtók alantassága miatt...

A Vártemplom ajtaján ott lógtak az egyetem hirdetményei, köztük a nemrég levezényelt disputa kiírása, amin Martin elnökölt. Karlstadt professzor több lapból álló tekintélyes tétellistája is ott lógott egy rozsdásodó szögön, a 151 tétele, amit azután szögezett ki, hogy nemrégiben hazatért Rómából és lelke háborgott az ott tapasztalt romlást és visszaéléseket látva. Tudós teológusként és frissen végzett jogászként mindezt Arisztotelész tanaira és a skolasztikusokra vezette vissza, akik inkább egy pogány filozófusra építettek, nem pedig a Szentírásra. A kifüggesztett tételeiben vitára hívta azokat, akik szerint az ember puszta akarata által képes eljutni az üdvösségre. Martin sok tételét támogatandónak, másokat vitathatónak, néhányat elvetendőnek talált, amit meg is mondott Karlstadtnak és tudós módra jól össze is vitatkoztak azon, hogy igazat cselekedve lesz-e az ember igaz, vagy akkor cselekszik-e igazat, ha már megigazult. A Karlstadt által remélt nyilvános disputából azonban nem lett semmi, Martinon kívül nem is nagyon mondott neki semmit senki a tételeiről. Valószínűleg végig sem olvasták. Vagy csak távol akarták tartani magukat a perlekedő, kellemetlen ember hírében álló professzortól... Martin utasította még a novíciust, hogy szedje le a templomajtóról az összes hirdetést és vigye vissza az egyetem könyvtárába; nem olyan dolgok ezek, amik az egyszerű, műveletlen zarándokokra tartoznak. A többség amúgy sem tud olvasni. Főleg nem latinul.

A Szent Mária padsorai zsúfolásig megteltek a Mindenszentek előestéjén, még a falak mentén is álltak többen, koldusok, környékbeli szegény parasztok, messzebbről érkezett egyszerűbb zarándokok, akik számára már nem maradt ülőhely. Martin kitette a Szentírást és a jegyzetét a szószék tartójára és mély lélegzetet vett, halkan mormolva imádkozott, ahogy végignézett a főtéren álló templomban összegyűlt tömegen. Nagy ünnep készült, a pestis az előzetes várakozások ellenére nem elriasztotta az embereket, hanem félelmet támasztott bennük és ezért még jobban keresték az ereklyék és Isten közelségét.

Talán csak az ereklyék közelségét. Nehéz egyszerre megtapasztalni azt, hogy a nép egyszerre kap tömegével búcsút és ugyanakkor őszinte bűnbánatot is tanúsít.

Spalatin magiszter is ott ült az első sorokban, nyakát felszegve, kíváncsi, csillogó tekintettel nézte a szószéken álló barátját. Mellette nemes urak, tekintélyes polgárok, az egyetem elöljárói, a ferencesek priorja és a Mindenszentek és a Szent Mária káptalanjának tagjai ültek, csupa tekintélyes és prominens ember. Martin erőt érzett magában, annak ellenére, hogy szájpadlása kiszáradt és keze is remegett, ahogy jegyzetét eligazította. A test erőtelen, de a lélek kész. Tudta, hogy amit mondania kell az igaz és Istentől származó és azt is tudta, hogy nem tekinthet saját magára, saját pozíciójára vagy életére, a saját nyereségére. Egy apostol se nyitotta volna ki a száját, ha magának akart volna jót.

Non sum.

Martin viszont kinyitotta a száját és az első mondatai után már nem remegett a hangja, hanem betöltötte a templomot és a padokhoz szögezte a hallgatóit.

- Ahogy közeledik a dögvész és kerül közelebb a halál az emberhez, nem úgy növekszik-e a szívében a félelem attól, hogy mi vár rá Isten ítélőszéke előtt? Ahogy a beteg és a haldokló megtapasztalja, hogy mind a teste, mind a lelke mennyire tökéletlen, nagy félelem támad benne, annál nagyobb a félelem, minél nagyobb a tökéletlensége. Ez a félelem már szinte ugyanaz a szenvedés, amit a lélek a purgatóriumban érez. Ez a szenvedés maga a reménytelenség, a reménytelenség borzalma! Kit ne fogna el ez a reménytelenség, aki azt hallja, hogy gyermeke, házastársa vagy akár ő maga a pestissel néz szembe és maholnap őt is szekéren viszik ki, hogy testét sebtiben eltemessék, lelkét pedig Isten kegyelmébe ajánlják? Aki istentelen életet élt, a pestis egyenesen a pokolba taszítja, aki az Egyházba kapaszkodott, a purgatóriumban küzdhet kétségeivel, míg a menny biztos menedékébe nem jut! Láthatjuk, hogy a pokol, a purgatórium és menny úgy különbözik egymástól, mint reményvesztés, a kétséggel küzdés és a biztonság. Látható, hogy a lelkeknek a purgatóriumban arra van szükségük, hogy mind félelmük fogyjon, mind szeretetük szaporodjék. És ha a purgatóriumban is erre van szükségük, mennyire inkább szüksége van a lelkeknek itt a földön arra, hogy a szeretetük gyarapodjék?! Mennyire inkább szüksége van a lelkeknek már itt a földön arra, hogy Isten igazsága kiemelje őket a félelmeikből és a bűn miatti kétségbeesésből? A bűnös ember pedig nem kapaszkodhat másba, csak Isten igéjébe és Isten igéje elég a bűnös embernek! Minden igazán szívén talált keresztyén részesül a bűnhődésnek és a vétkességnek teljes elengedésében ereklyék szemlélése és búcsúcédula nélkül is. Ismétlem: minden igazán szívén talált keresztyén részesül a bűnhődésnek és a vétkességnek teljes elengedésében ereklyék szemlélése és búcsúcédula nélkül is!

Egyre erősödő sustorgás futott végig az addig síri csendben ülő gyülekezeten. Martin nem szerette az egyes arcokat figyelni, de most látta, ahogy az első sorokban ülő tekintetes és tudós férfiak egymás felé fordulnak, összesúgnak, páran bólogatnak, többen a fejüket csóválják. Spalatinra is sokan néztek, de a fejdelem titkára nem foglalkozott velük, nem vette fel azt sem, amikor a füléhez hajolva súgtak neki valamit; mereven, kővé vált, inkább aggódó mint megbotránkozott arccal figyelte a szószéken álló prédikátort.

Soha nem kételkedsz? Martin újra hallotta a barátja kérdését, amit a Stammstube díszes falai, a díszes falakon lógó kéttucatnyi neves uralkodó arcképe alatt kérdezett tőle. Mást se csinálok, csak kételkedem. Újra eszébe jutottak azok a nehéz órák, amiket Gothából hazafelé tartva az erfurti anyakolostora könyvtárában töltött, az egyházatyák kötetei fölött ülve és magát vádolva. Azt hiszed, hogy mindenki téved és csak te tudod jól? Kinek képzeled magad?

A sustorgás lassan elhalt és a levegő szinte összesűrűsödött, ahogy minden szempár Martinra szegeződött, várva, mit mond még.

A Szentírás doktora vagyok. Ennek képzelem magam.

- Hasznos dolog az ereklyék tisztelete és a búcsúra való törekvés, de csak akkor hasznos, ha az igaz bűnbánatot támogatja és nem helyettesíti! Az ereklyék Istenre mutatnak, balga az az ember, aki az útjelzőt nézi és nem azt, hogy hova vezet. Épp ezért örök büntetést kapnak tanítóikkal együtt, akik a búcsúcédulákkal biztonságban hiszik magukat az üdvösségük dolgában. Ne a pestistől féljetek hanem attól, aki nem csak a testet, hanem a lelket is meg tudja betegíteni és a gyehennára tudja vetni! Tőle féljetek!

Észrevette, hogy több diák papírlap fölé görnyedve jegyzetel. Eszébe jutott a gothai prédikációja, ami azóta annyi helyre eljutott, hogy már maga sem tudja követni; mikor kinyomva megkapta, néhány kiigazítással ellátva még maga is küldött belőle pár példányt a barátainak és ismerőseinek, még az eisenachi agg Braun atyának is. Staupitz atya is eszébe jutott, aki figyelmeztette, hogy a kimondott és leírt szavak fölött már nincs az embernek hatalma, nem hívhatja őket vissza.

Összeakadt a tekintete Spalatinéval. Barátja görnyedten ült a kényelmetlen templompadban, mintha valami nagy teher nyomná a vállát.