Kétszer is felbukkant ez a kezdeményezés a Luther-regényemmel kapcsolatban. Először akkor, amikor még írtam a könyvet. Ahogy a blogom Debrecennel kapcsolatos bejegyzésében is előkerült, az elmúlt években egy-egy hetet mindig a városban töltöttem nyáron és ilyenkor az éppen aktuális regényemen dolgoztam: a Luther első, majd második részén, legutóbb a Koppányon, és úgy néz ki, idén sem lesz másként, bár a téma még nem publikus. A Luther első részét írtam, mikor egyik délután sétálni mentem a városba, talán jegyzetfüzetet akartam venni a feleségemnek egy papírboltban, és egy plébánia hirdetőtábláján akadt meg a szemem a Szólj be a papnak! plakátján. Mikor átfutottam, bólintottam is egyet, hogy milyen jó kezdeményezés ez, hogy az atyáknak van vér a pucájukban, hogy így odaállnak és bevállalják és hogy szívesen megnéznék egy ilyen alkalmat közelebbről is, ha lenne rá lehetőségem. Majd beszereztem a jegyzetfüzetet és mentem vissza írni, ha jól emlékszem, azt a részt, ahol a fiatal Luther egy baráti társasággal az 1500-as évfordulóra ígért világvégét várja. (Spoiler: nem jött el. :) )

Eltelt pár év és egy váratlan megkeresés kapcsán kiderült, hogy nem csak megnézhetek egy ilyen alkalmat, hanem egyből a másik oldalra kerülhetek, bár ehhez a papot protestáns értelemben kell venni. Az egyik szervező olvasta az addigra már megjelent Luther-köteteket és ennek kapcsán jutottam eszébe a Szakrális művészet-ről szervezett beszóláshoz. Mivel Debrecent nagyon szeretem és a kezdeményezést is nagyon izgalmasnak tartom, nem sokat gondolkodtam a válaszon és végül egy kellemesen meleg, de bármikor esőt ígérő nyári napon ott álltam a B24 Galéria melletti utcában, ahol a szomszédos étteremben a rendezvény előtt egy közös vacsorára ültünk össze a szervezőkkel és a beszélgetőtársakkal. Érdekes volt kicsit belátni a kulisszák mögé, hogyan formálódott, alakult a kezdeményezés, milyen tapasztalatok, visszajelzések vannak. A négy meghívott vendég művészeti eloszlása nagyjából előjelezte a későbbi témákat is. Két kortárs festő (egyikük az egyetlen pap a csapatban), egy szociológus és jómagam, egy prózaíró. A szervezők adtak pár ötletet és tanácsot is a beszélgetéshez és megtudhattuk azt is, hogy a provokatív elnevezés ellenére valódi „beleállós”, kemény beszólások nem szoktak előkerülni, de kit tudja, lehet, hogy majd most. Mindenesetre ezt is vállaltuk, miért ne vállaltuk volna?

Majd átvonultunk a tetthelyre, ami stílszerűen egy galéria kiállítóterme volt, (talán) szénrajzokkal, amiket még én is értettem, pedig a kortárs képzőművészetet nem mindig. A terem, inkább nagyobb szoba hamar megtelt és túl sok feszengés, távolságtartás nem zavarta az alkalmat – mondjuk Huszti Zoltán Nagyfestő Hitvalló atya jelenlétében ez a két fogalom amúgy is nehezen értelmezhető. :) Ahogy a vacsora közben már sejtettem, a képzőművészeti, vizuális témák kerültek elő, csipetnyi zenével fűszerezve (Skillet koncert lehetősége egy templomban), így prózaíróként nem éreztem túlságosan illetékesnek magam a témákban, de azért próbáltam valami értelmeset mondani.

Irodalommal vagy azzal határos területekkel kapcsolatos témákról (film, színház) nem nagyon esett szó, pedig az is nagyon érdekes lehetett volna. Mikor előzetesen gondolkodtam, kicsit erre a témára készültem rá, például arra, hogy a deklaráltan vallásos, „hívő” könyvek, filmek milyen sokszor válnak szájbarágós üzenetátadássá és művészi színvonal, dramaturgia, mélység szempontjából kihívásokkal küszködővé, pedig a jó szándék és a beléjük fektetett munka nem kevés – miért lehet ez? Azon is gondolkodtam, hogy én szeretném-e, ha „keresztény” vagy „hívő” íróként kategorizálnának be, de azt hiszem, nem, bár hívő keresztény (keresztyén, hogy tartsuk a hagyományos felosztást) vagyok és író. Meg az is beugrott, hogy egy „hívő” könyvben lehet-e – a helyén – káromkodás vagy egyéb szemérmetlen dolog, mert végül is a Lutherben azért van ilyesmi is és – számomra is meglepő módon – eddig ezt még nagyon nem hánytorgatták fel. (Vagy csak szerencsém volt?) De végül ezek az irodalmi részek kimaradtak.

Mondjuk bő egy órába még a művészet ágainak felsorolása se nagyon fér bele, így természetes az, hogy valami kimarad vagy nem kapja meg a neki illő mélységet, ez egy ilyen sport, az viszont mindenképp pozitív, hogy mikor véget ért a beszólás, bennem (és szerintem még sokakban) az volt, hogy még folytathattuk volna tovább. Különösen érdekesnek találtam azt a témát, ami a már funkciójukat vesztett (vagy régi, de nem túl színvonalas) templomberendezések megtartása vagy eltávolítása kérdésében került elő, és persze a zenével kapcsolatosakat, ami egy örökzöld téma az egyházban. A legjobb kérdezőnek járó Luther-köteteket végül kétfelé osztották, két fiatal résztvevőnek, akikkel pár szót váltottam és dedikáltam nekik a köteteket. Majd még maradtunk beszélgetni (részemről alkoholmentes) sörözni, mielőtt nekivágtam volna az éjszakának hazafelé. Bár készültem zenével és podcastokkal, sokáig inkább csendben vezettem, mert az első Szólj be a papnak! élményem feldolgozása simán ébren tartott.

A Budapestet megtépő vihart már száz kilométerről láttam, és mikor az ürömi körforgalomnál ráfordultam volna a hazafelé vezető célegyenesre, a „mindjárt otthon vagyok” érzést valami más váltotta fel, mikor az úton keresztben álló rendőrautó fogadott, illetve a hír, hogy az utat lezárták, már ami maradt belőle a sárlavina után. A szakrális művészet magasságából így az út végére szó szerint a földi rögvalóságba érkeztem, ahogy éjfél után egy órán keresztül vártam, hogy annyira megtisztítsák az utat, hogy át lehessen rajta jutni. Hosszú nap volt, nehéz nap volt, de mindenképp megérte.