(Martin tűnődve nézte Miltitz arcát. Felléptem Tetzel ellen, erre rögtön támadni kezdtek, hogy nem tisztelem a pápa tekintélyét. Most pedig hirtelen rájönnek arra, hogy Tetzel ellen indokolt volt fellépnem? Észrevette, hogy Spalatin és Feilitzsch elégedetten, szinte megkönnyebbülten mosolyog. Martin viszont túl sok mindent látott az elmúlt bő egy évben ahhoz, hogy ilyen könnyen felengedjen, sőt, biztos volt abban, hogy a fiatal pápai nuncius szájából az előbb elmondottak is ugyanolyan kedélyeskedésnek számítanak, mint a római székes szolgálólány esete. Csak a bizalmamba akar férkőzni, meg akar puhítani. De mi lehet a valódi küldetése? Nem ugyanaz-e ő is, mint Cajetan bíboros volt, csak kissé más maskarában?
- Nem volt más szándékom – szólalt meg végül lassan, kimérten -, mint felhívni egyházi elöljáróim figyelmét erre a problémára.
- Igen, igen! - csapott le a gondolatra mohón Miltitz. Egy szépen nyomtatott füzetecskét vett elő, aminek a címlapján a pápai címer látszott és olyan míves betűk, amikre Grünenberg soha sem lesz képes. A pápai bulla! Kitette maga elé a füzetet, majd megfordította, hogy a betűk talpa Martin felé nézzen és óvatosan a beszélgetőtársa elé tolta az írás. - X. Leo pápa a Cum Postquam kezdetű bullájában immár rendezte is ezt az ügyet, letisztázva a búcsúval kapcsolatos hivatalos tanítást és megszüntetve azokat a visszaéléseket, amiket Tetzel doktorhoz köthetünk. A két doktor vitája így megoldódott. Tetzel doktorral személyesen fogok elbeszélgetni a gyanúsnak talált könyvelési tételekről és arról a felfordulásról, amit a tevékenységével okozott. De... - kis szünetet tartott és újra elővette a szigorúnak szánt tekintetét – Luther doktor sem mondhatja immár, hogy nem tisztázott előtte, mi az igaz tanítás a búcsúról, hiszen immár pápai bulla szól róluk, tehát erről disputa sem folytatható. Nem tudom, hogy ismeri-e a Cum Postquam teljes, hiteles szövegét, ezért ezt a példányt szeretném a doktornak adni.
Martin jobb híján valami köszönetféleséget mormolt és kezébe vette a füzetet. Hallott már a pár hónapja kiadott bulláról és néhány részletet ismert is belőle. Azt is tudta – legalábbis megbízható forrásokból hallotta – hogy a szöveg nagy részét Cajetan bíboros írta, méghozzá az augsburgi vitájuk után, mikor is rá kellett jönnie, hogy a búcsú sokkal inkább az így-úgy kialakult egyházi gyakorlaton alapszik és nem pápai rendelkezéseken. És főleg nem a Szentíráson. Hát gyorsan írt egy pápai rendelkezést. Martin újra azt a keserűséget érezte a torkában, mint amit Augsburg után, a bizonytalanság miatt idegenné vált Wittenbergben a saját sorsán rágódva. Ez a keserűsége vezette el végül oda, hogy a pápát kikerülve végül a zsinathoz fellebbezzen – ami fellebbezése végül az akarata ellenére is kitudódott, mert Grünenberg nem tartotta be a megállapodásukat és amint kinyomtatta az írást, rögtön el is adta jó pénzért a könyvkereskedő üzletfeleinek és pár hét alatt elterjedt mindenfelé. Nem is bosszúság volt ez Martinnak, de főleg a választófejedelemnek, aki joggal érezhette úgy, hogy hiába mutat ő kegyet a doktora felé és keveredik bele egyre jobban a zavaros ügyébe, a védence a hála helyett csak újabb hasábfákat dob a tűzre. Ez a keserűsége vezette oda is, hogy egy ízben, Spalatinnal beszélgetve még azt is kimondta, hogy lehet, hogy a pápa maga az antikrisztus – ahelyett, hogy Istenhez vezetné az embereket, távolabb taszítja őket tőle, mert a tekintélye fontosabb neki, mint Isten Igéje. Ezeken a kijelentésén azóta is sokat rágódott, mert maga is megrémült a lehetőségtől. Albrecht érseket nem léptették elé bíborossá a tételbotrány kirobbanása után? Tetzelből nem csináltak gyorsan doktort? Nem a pápa hű szolgái voltak mindketten? Most meg hirtelen bűnbakká teszik őket?
- Át fogom tanulmányozni a bullát – ígérte Miltitznek. - Ha pedig a bullával és a Szentírással összhangban úgy találom, hogy tanításaim valóban visszavonásra...
- Hagyjuk ezt a szót! - vágott közbe gyorsan Miltitz. - Nem azért vagyok itt, hogy a doktort ilyesmire kényszerítsem. Tartok tőle, hogy ez nem is menne.
Egy pillanatra mintha mosolyogni készült volna, mert a hanghordozásából akár úgy is lehetett volna venni, hogy ezt egy újabb kedélyeskedő megjegyzésnek szánta, de Martinék számára ez a szó, „visszavonás” - legyen bár németül, mint a mostani tárgyaláson – semmiféle mosolygásra nem adott okot.
- Ö... - Miltitzen látszott, hogy tudja, mit akar, csak nem tudja, hogy adja elő. - Ö... azt szeretném... azért vagyok itt, mind a Kúria útmutatásai, mind a kegyelmes választófejedelemmel való tárgyalásaim alapján... hogy ez a dolog békésen rendeződjön.
- Értem – mondta Martin, bár nem értette. - Az egyszerű nép békessége végett és a választófejedelem jóindulatára való tekintettel a következőkre gondoltam...
- Hallgatom – csillant fel mohón Miltitz tekintete.
- Először is megígérem, hogy ezt az egész ügyet hagyom szép lassan elhalni, kivérezni, hallgatok ezzel kapcsolatban, feltéve, hogy ellenfeleim is elhallgatnak és befejezik a támadásaikat. Úgy vélem, ez már rég megtörtént volna, ha nem jönnek újabb és újabb támadások. Már mindenki belefáradt ebbe a dalba és én személy szerint is úgy érzem, kezd egy kicsit magas lenni a hangomhoz képest. De még bőven van puskaporom és tudok újat mutatni az ellenfeleimnek, ha nem hagynának békén. Épp ezért gondolom azt, hogy jobb lenne itt és most megállni.
- Egyetértek a doktorral! - bólintott Miltitz. - Ez a sok szócsata, írás, traktátus oda vissza...
- Másodszor – folytatta Martin, kicsit megemelve a hangját, hogy Miltitz is észrevegye, még nem fejezte be a mondandóját -, írni fogok Őszentségének, a pápának, ahol is kifejezem legmélyebb alázatomat és elismerem, hogy túlságosan... heves és kemény voltam bizonyos írásaimban, de soha nem szándékoztam a Szent Római Egyházat támadni. Ellenkezőleg, azokat a visszaéléseket támadtam, amik miatt az emberek szemében az Egyház gyalázatossá válhatott volna, ezek miatt a botrányos dolgok miatt, amiket mindannyian jól ismerünk.
- A Szentatya minden bizonnyal örömmel fogadja majd ezt – nyugtázta röviden Miltitz.
- Harmadszor pedig kinyomatok egy írást, amiben nyilvánosan buzdítok mindenkit arra, hogy engedelmesen kövesse és tisztelje a Római Egyházat, és hogy az írásaimat ne az Egyház gyalázatára, hanem dicsőségére olvassák és értelmezzék. Azt is el fogom ismerni, hogy az igazságot talán túlságosan is nagy hévvel és nem a megfelelő időben hoztam nyilvánosságra. Talán elég lett volna arra szorítkoznom, hogy mi a különbség a búcsú és a jó cselekedetek között. Már nem tudom.
Tényleg nem tudom.
Elhallgatott és kérdőn nézett Miltitzre. A pápai nuncius még mintha várt volna valamit, de mikor rájött, hogy ennyi volt, kegyeskedő mosoly mögé rejtette az egy pillanatra feltűnő csalódottságát.
- Nagyon örülök a szavainak, Luther doktor – jelentette ki végül. - Mondtam én, hogy mi szászok egy nyelvet beszélünk és meg fogjuk érteni egymást. Úgy vélem, mindez nagyon előremutató fejlemény. Ha a dolog szép csendben elülne és a Róma ellen felizgatott embereket ismét az Egyház buzgói fiaivá lehetne tenni egy ilyen írással, az igen kegyes cselekedet lenne.
- Elnézést, de lenne egy észrevételem – szólalt meg Feilitzsch tanácsos.
- Hallgatom, tanácsos úr – fordult felé Miltitz.
- Nem esett szó arról az eretnekeljárásról, amit Luther doktor ellen indítottak Rómában – emlékeztetett Feilitzsch. - Ami legalább annyira jogi, mint teológiai kérdés. Ha Luther doktor betartja azt a három pontot, amit az előbb felvázolt, mi lesz ezzel az eljárással?
Miltitz arcán mintha árnyék suhant volna át, zavartan pislogott párat.
- Nincs felhatalmazásom ezzel kapcsolatban – ismerte be végül.
- Talán Salzburg köztiszteletben álló tanult püspökét kellene felkérni – indítványozta Spalatin. – Vele együtt művelt, gyanú felett álló embereket, hogy ők vizsgálják meg az ügyet és ez így talán elfogadható lehetne.
- A Szentszéknek megvannak erre a maga testületei – tért ki a válasz elől Miltitz. – Így kevés esélyt látok arra, hogy a Szentatya elfogadná egy még oly tisztelt és tanult püspök jelölését erre az ügyre.
- Én pedig a Szentatya jelöltjeivel szemben vagyok fenntartással, így ugyanott vagyunk, mint eddig – foglalta össze Martin.
Miltitz zavartan nézett végig rajtuk, majd jobb híján a Martin előtt heverő bullára mutatott.
- Olvassa el a bullát, Luther doktor – biztatta Martint. – Holnapig gondolkodjunk ezeken a dolgokon és majd térjünk vissza rájuk. Feltéve hogy kedves vendéglátónk is szívesen lát minket újra – fordult kedvesen mosolyogva Spalatin felé.
- Ez csak természetes – nyájaskodott Spalatin is.
A Martin szállásául kijelölt fogadóba visszavonulva haladéktalanul kicserélték a gondolataikat a pápai követtel kapcsolatban. Egyikük sem volt elragadtatva Miltitztől, bár vérmérsékletétől függően ezt mindenki másképp fejezte ki. Feilitizsch bizonyult a legdiplomatikusabbnak.
- A jót kell értékelni abban, amit tapasztaltunk – javasolta Martinnak és Spalatinnak. – Láttam Cajetan bíborost és most láttam ezt a fiatal nunciust. Cajetan esetén egyértelmű volt a szándék, most nem tudjuk még, hova akarják ezt kifuttatni, de mindenképp egy engedékenységet látok a korábbi állásponthoz képest.
- Én is engedékenységet mutattam – szögezte le Martin.
- Aminek a fejedelem nagyon örülni is fog – ígérte Spalatin. – Sok vívódást okozott neki a Rómával való konfliktus és boldog lesz, ha valamiféle megoldásra tudunk jutni.
- Megírom a levelet a Szentatyának – mondta Martin. - Holnap Miltitz úr már el is olvashatja.
- Luther doktor... - A pápa nunciusa udvarias, nyájasnak szánt mosolya mögött mintha kicsit zavartnak tűnt volna. - Ez egy nagyon... szépen megfogalmazott levél, méltó Önhöz, a szavak híres mesteréhez, de...
Talán nem tudta, hogyan fejezze be, inkább homlokát ráncolva visszafordult a levél felé, amit Martin egy sápadt mécses fényében, a szavakat alaposan megrágva írt, majd felolvasta először Beier testvérnek, aki szinte az egész éjszakát átvirrasztotta és imádkozta mellette, majd Spalatinnak és Feilitzsch tanácsosnak is. Úgy tűnt, mindenkinek tetszik, csak a címzett képviselőjének akadnak vele gondjai.
De nem ebben állapodtunk meg tegnap?
- De... - szakadt ki újra nagy nehezen Miltitzből. - Ö... talán még korai lenne rögtön ezzel fordulnunk a Szentatyához. Igen, korai és talán szükségtelen is a dolgok jelen... szakaszában.
- Valami gond van a levéllel? - kérdezte Martin.
- Nem, nem, dehogyis – biztosította róla gyorsan Miltitz. - Ez a levél... ó, bár én tudnék ilyen mélyen szántó gondolatokat ilyen könnyedén, szabatosan megfogalmazni. Remek levél, Luther doktor, remek. Azt hiszem... ö... úgy vélem, ezzel igazán bebizonyította, hogy Ön valóban kész engedni a Szentatyának és nyitott... ö... nyitott szívvel van az Egyháza felé... Úgy vélem, elegendő lesz az, ha majd én tájékoztatom röviden a Szentatyát minderről. Úgy... Úgyis tájékoztatnom kell mindenképpen, miért fárasztanánk azzal, hogy ugyanazt a dolgot olvasatjuk el Őszentségével kétszer, mert, ugye, he-he...
Martin összenézett Spalatinnal és Feilitzsch-csel.
Valami itt nincs rendben.
- Ha ezt elegendőnek látja a nuncius úr – felelte Martin helyett Feilitzsch -, akkor természetesen elfogadjuk.
Kinyújtotta a kezét és mire Miltitz végiggondolhatta volna, zavarában visszaadta neki a levelet, amit Feilitzsch rögtön össze is hajtott és díszes felöltője alá rejtett. Egy pillanatra újra összenézett Martinnal és az általában kimért, diplomatikus, bölcs tekintetében mintha egy kis diadal csillant volna. Martin is megengedett magának egy óvatos mosolyt.
Ha nála hagyjuk a levelet, azt mond rólunk, amit akar.
Így kétszer is meg kell gondolnia, mit tolmácsol.
- Ö... - Miltitz is rájöhetett minderre, mert egy pillanatra lehullott róla a nyájas maszk és úgy nézett Feilitzsch-re, mint valami törökre, majd zavartan pislogva visszaerőltette magára a kegyes mosolyát és Martin felé fordult. - Ö... jelezni fogom a Szentatyának azt az indítványt is, hogy néhány tanult, köztiszteletben álló püspök atya delegálásával vizsgálhatnánk ki az ügyet és Luther doktor örömmel visszavonja a téves tanításait, amennyiben valami azok közül tévesnek találtatna. Így az Egyház dicsősége és fennhatósága sem sérülne és mindenki számára megnyugtatóan rendeződhetne az, ami... ami... hát összekeveredett.
- Ahogy ezt a levelemben is megígértem – intett Feilitzsch felé Martin.
- Igen, igen – bólintott buzgón Miltitz. Egy ideig némán nézték és méregették egymást, majd a pápai nuncius arca hirtelen felderült, szinte már őszintének tűnt a mosolya, kitárta a karját, odalépett Martinhoz és átölelte, mint valami barátját.
- Annyira örülök, hogy így végződik ez az egész, Luther doktor! Remek lakomát készíttettem, hogy megünnepeljük a találkozásunkat, jöjjenek, tiszteljenek meg azzal, hogy a vendégeim lesznek!
Mikor – a Martin számára szokatlanul drága és finom ételekkel eltelve és az erős, drága boroktól elnehezedve - hazafelé indultak a fogadóból, ahol Miltitz a lakomát rendezte, a fiatal pápai követ búcsúképpen újra megölelte Martint és testvéri csókkal bocsátotta útjára.
Júdás is csókkal árulta el az Emberfiát.
- Ezért nem akarta elküldeni a pápának a leveled – hallotta Martin Spalatin hangját valahonnan messziről, pedig barátja itt ült vele szemben a wittenbergi várkastély könyvtárszobájában. - Nem akarta, hogy rögtön kiderüljön, milyen engedékenynek mutatta magát.
Az igazat megvallva Martint nem érte meglepetésként az, mikor megtudta, Miltitz milyen javaslatokkal folytatta a választófejedelemmel való tárgyalásait rögtön azután, hogy Luther doktor és kísérője hazaindult Altenburgból. A fiatal, kedélyeskedő pápai nunciust nem vette komolyan – nem tudta komolyan venni -, de a saját adott szavát igen. Amint hazaértek Wittenbergbe és keze annyira felengedett a hosszú, fagyos tájakon megtett gyalogút után hogy tollat tudott fogni, nekiült és megírta a Bocsánatkérést, amiben nem csak a hevessége, meggondolatlansága és túlságosan nyers stílusa miatt kért elnézést, hanem sorra vette azokat a pontokat is, amik az egyszerű hívő emberek fejében félreértelmezve zavarokat és az Egyházba vetett bizalom meggyengülését okozták. Elismerte, hogy a szenteket segítségül lehet hívni, de figyelmeztetett mindenkit, hogy ezt ne csak akkor tegyék, mikor nagy bajba kerülnek, elismerte, hogy a purgatóriumban levő lelkek szabadulása szempontjából nem közömbös, ha imákkal és adományokkal segítik őket, próbálta helyére tenni a búcsút is az egyszerű hívő szempontjából nézve; és írt még sok más témáról, nem egyet a hazafelé vezető úton szedett össze, amikor egyszerű emberekkel elegyedtek beszélgetésbe, hogy addig se gondoljanak a tagjaikat hasogató hidegre.
Én megírtam a magam részét és Miltitz is azt tette, amit valóban vártak tőle.
- Én is tájékoztattam a fejedelmet a tárgyalásainkról, gondolom te is – tért vissza a könyvtárszobába. Spalatin arcát fürkészte, Spalatinét, aki most sokkal inkább a barátjaként, mintsem a fejedelem titkáraként és gyermekei nevelőjeként ült most vele szemben.
- A választófejedelem nagyon is bizakodó volt, főleg, hogy Miltitz úrral kapcsolatban eddig jó véleménnyel volt, sőt, az egyik pápai bréve, amit hozott, még a fejedelem törvénytelen gyermekeit is jogossá emelte, hogy később magas egyházi tisztséget is betölthessenek. Ezek után nagyon kellemetlen meglepetésként érte mindaz, amit a nuncius úr javasolt.
Martin újra a kijegyzetelt pontokra nézett.
Luther doktor kérjen bocsánatot mindazért, amit az Egyház ellen tett és vonja vissza mindazt, amit ellene mondott – ahogy ebben meg is egyeztek. Ahogy ebben egy fenét.
Ha Luther doktor ez nem teszi meg, a választófejedelem örökre tiltsa el a prédikálástól.
Luther doktort a választófejedelem és Miltitz nuncius elé kell idézni, és ők közös erővel fogják meggyőzni, utána pedig ők közösen választanak egy külső bírót. Ha pedig a fejedelem azt gondolná, hogy megvédheti a Római Egyházzal szemben a doktorát, gondoljon arra, hogy nála hatalmasabb királyok is szövetkeztek már a pápa ellen és elbuktak. Luther doktor különben sem tettetheti magát tudatlannak a búcsúval kapcsolatban a Cum Postquam bulla elolvasása után, így vagy enged neki, vagy magáról jelentette ki, hogy eretnek.
- Mit mondott erre a fejedelem? - kérdezte Martin, nem nagyon próbálva leplezni a dühét.
- A fejedelem nem a hirtelen reakciók embere – emlékeztette Spalatin. - Nem mondott semmit, de átadta nekem az írást, hogy fogalmazzam meg az ellenvéleményemet. Én pedig úgy gondoltam, hogy most már, hogy a pápa követe felfedte valódi küldetését, már szükségtelen túlságosan puha, diplomáciai finomságokba csomagolni a dolgokat.
- Én általában így gondolom – jegyezte meg Martin.
- Ezért vagyok én a fejedelem titkára – húzta ki magát Spalatin, majd tisztelettudóan biccentett egyet Martin felé. - Te pedig ezért vagy a Szentírás doktora.
- Mit válaszoltál minderre? - tért vissza Martin a lényegre.
- Először is emlékeztettem arra, hogy nem ebben állapodtunk meg, hanem abban, hogy külső egyetemek, tanult püspökök határozzák majd meg, mi a tévedés. Abban a formában, ahogy Miltitz akarta, a visszavonás követelése még durvább is, mint amit Cajetan bíboros akart kikényszeríteni. A prédikálási tilalommal kapcsolatban figyelmeztettem, hogy túl messzire ment, hiszen Isten Igéjét nem lehet bilincsbe verni.
Martin elmosolyodott, ahogy Spalatin a Szentírást idézte. Jól emlékezett arra a beszélgetésükre, amikor Szent Pál levelét tanulmányozták együtt, amiben a börtönből írja. Büszke volt Spalatinra, nem csak azért, mert így emlékezett erre az Igére, hanem mert tudta és bátran merte is alkalmazni, még a pápa követével szemben is. Nem lehet bilincsbe verni, a tekintélyesek mégis mindig megpróbálkoznak vele.
- Ami pedig a Rómával való szembeszállás reménytelenségére utaló megjegyzést illeti, az nyílt fenyegetés és mint ilyen, méltatlan lenne a pápához, aki Péter szelíd utóda. Figyelmeztettem Miltitz urat, hogy nem adhat ilyen kijelentéseket a megbízója szájába.
- És ha mégis fenyegetés? - kérdezte Martin. - A pápától? Már így is nagyon sajnálom, hogy a kegyelmes fejedelem ennyire belekeveredett az ügyembe, ez...
- Ez nem csak a te ügyed – vágott közbe Spalatin. - Ez már jóval több annál. Friedrich fejedelem a Wettin-ház pátriárkája és a Szent Római Birodalom főmarsallja. Egy alacsony származású szász ember csak ne fenyegesse, még akkor sem, ha pápai nunciussá tették és kitömték az erszényét brévékkel. A pápa eredeti szándékát jól jelzi, hogy Miltitz úrral elküldette a fejedelmünk számára az Aranyrózsát, amit csak a legkegyesebb keresztény fejedelmeknek adományoz és ami a fejedelmi ereklyegyűjtemény dísze lenne.
- Nem tudtam, hogy már meg is kapta – mormolta Martin.
- Mert nem kapta meg. Letétbe helyezte a Fuggereknél Augsburgban. Állítólag nem merte vállalni, hogy megfelelő védőkíséret nélkül szállítsa át Szászországon. Mások szerint zálogba adta. A fejedelem szerint azt gondolta, hogy ezzel az Aranyrózsával akarja őt zsarolni, mintha valami ízes falattal akarna rávenni egy kutyát arra, hogy úgy csaholjon, ahogy a gazdájának tetszik.
- Kinézem belőle – értett egyet Martin. - De akkor most... most mi lesz? Én megírtam, amit kértek, a pápának a levelet, a bocsánatkérést...
Spalatin fáradtan sóhajtott.
- Most ott vagyunk, ahol voltunk – jelentette ki. - Vagy talán még hátrébb is, hiszen egy újabb kísérlet fulladt kudarcba. A bulla is új helyzetet teremtett és még...
Halkan zörgettek a könyvtár ajtaján. Spalatin kikiáltott. Az egyik szolga lépett be és egy pecsétes levelet hozott, ami most érkezett Torgauból, a választófejedelem udvarából. Spalatin átvette, feltörte a pecsétet és olvasni kezdte. Arca fokozatosan elkomorodott, homlokára ráncok ültek ki. A szolgáról és Martinról teljesen meg is feledkezett.
Végül letette a levelet és kiküldte a szolgát.
Martin csendben várta, akar-e mondani valamit.
- Meghalt a császár – közölte végül Spalatin. - Pár napja.
Martin komoran bólintott. Igaz volt a szóbeszéd, hogy ezt a telet már nem éli túl.
- Isten legyen kegyelmes hozzá – mondta halkan.
- Még ma visszaindulok Torgauba – tette le az asztalra a levelet Spalatin. - Ami pedig a mi... a te ügyedet illeti... A császár halála után Friedrich választófejedelem az északi német tartományok ura az új császár megválasztásáig és birodalmi főmarsallként a választást is ő felügyeli.
- Ez mit jelent? - kérdezte óvatosan Martin.
- Ez azt jelenti, hogy ő a legfontosabb ember a Birodalomban – világosította fel Spalatin. - Az új császár személye pedig a legfontosabb kérdés, nem csak Róma számára, de neki különösen. Ha Isten azt akarta, hogy rólad megfeledkezzenek, Martin... Akkor az megtörtént.
Odakint félreverték a Vártemplom harangját.
A teljes fejezet letölthető .pdf-ben ide kattintva.
