A gyülekezeti, iskolai hitoktatás során a reformáció témájánál szinte mindig előkerül Johannes Tetzel (magyar keresztségben Tetzel János) alakja, aki gátlástalanul árulta a búcsúcédulákat és ezzel annyira felbosszantotta Luthert, hogy megszületett a kilencvenöt tétel - a többi pedig már történelem.
Tetzel alakja valahogy a versikéket is vonzza. A búcsúárusítást segítő kis kétsoros (Amint a pénz a ládikában koppan / A lélek a mennyországba toppan) nem csak magyarul közismert, sőt, még a kilencvenöt tételben is megjelenik, annak ellenére, hogy nehezen bizonyítható, hogy Tetzel maga használta volna. A nevéből fakadó magyar szójáték, amit a bejegyzés címéül választottam, egy pihentebb agyú tiszteletes fejéből pattant ki, ezzel is segítve a hittanórai anyag könnyebb megjegyzését. Ennél többre nincs is szükség a dominikánus atyából: árulta a búcsúcédulákat és ezzel mintegy elindította azt a lavinát, amit ma reformációnak hívunk.
Tetzel atya persze ennél sokkal összetettebb karakter és – sok társához hasonlóan – vele sem bánt igazságosan a történelmi emlékezet. Luther nélkül valószínűleg senki sem emlékezne rá, pedig életének Lutherrel „közös” szakasza meglehetősen rövid – igaz, valószínűleg pont ebbe halt bele az egykor élet-halál ura inkvizítor. A 95 tétel, ha nem is teljesen ellene íródott, de az ő illetékességi területét támadta és a tételek címzettje, Albert mainzi érsek Tetzel felettese (és megbízója) volt, így egy rövid ideig úgy tűnhetett, a tételek elterjedése egy Luther – Tetzel párbajban fog tetőzni. Luther oldalán az ágostonos, Tetzel oldalán a dominikánus rend állt csatasorba, Luther a Szentírást, Tetzel a máglyát hozta fel végső érvként, majd ő maga is felvette a wittenbergi doktor fegyverzetét: gyorsított eljárással doktorrá avatták, ő maga is tételeket fogalmazott a búcsú és a pápa tekintélyének védelmére, bibliai igékkel próbálta alátámasztani az érvelését, sőt, még latinról németre is váltott, mikor látta, hogy Luther népszerűségének a nemzeti nyelv használata az egyik titka.
Luther, inkább más elfoglaltságai, mintsem stratégiai érzéke miatt, kevés figyelemre méltatta Tetzel ellenlépéseit. A wittenbergi diákok nyilvánosan elégették Tetzel tételeit, mikor egy könyvárus nagyobb mennyiségben hozatott belőlük az egyetemi városba (rosszul értelmezhette a piackutatási jelentéseket), de Luther itt is inkább a tételégetés botránya miatt mentegetődzött, nem a tételeket cáfolta. Az események nagyon hamar túlléptek a két doktor párharcán, Luthert a magasba emelve, híressé-hírhedté téve, Tetzelt pedig a mélybe lökve: az Egyház, amit hűen és az adott kor dogmatikája szerint igazhitű módon szolgált, őt tette meg bűnbaknak és alig másfél évvel a kilencvenöt tétel után magányosan, betegen, kitaszítva és komoly vádaktól terhelten halt meg a lipcsei kolostor mélyén. Míg ő a hűvös falak közé temetkezve haldoklott, odakint az egész város Luther miatt égett lázban: ki így, ki úgy; de pár napig szinte minden a wittenbergi doktorról szólt június-július fordulóján. Luther és a wittenbergi küldöttség (kétszáz diák fegyveres kísérete alatt) nyilvános vitát folytatott Eck doktorral a szabad akaratról, a pápák hatalmáról, az ember megigazulásáról – kínosan kerülve a 95 tételre való közvetlen utalást, de valójában azt a vitát folytatva.
Tetzel atyáról mindenki megfeledkezett, bár Luther talán számított rá, hogy felbukkan a vitán. Tetzelnek talán fizikai ereje sem lett volna ehhez, de ha lett is volna, valószínűleg nem engedik meg neki a felettesei: elhasznált, hiteltelenné vált, kényelmetlen szereplővé vált, pedig semmi mást nem csinált, csak következetesen ragaszkodott ahhoz, amit kezdettől fogva hirdetett. Lehet, hogy korrupt is volt, mint azt a pápai követ felrótta neki a Fugger-ház kimutatásai alapján, de ez a korruptság gyakorlatilag az egész korszakra jellemző volt (a búcsúpénzek – nevezhetjük korabeli közpénznek – egy részét saját céljaira tette félre, a saját célok alatt a búcsúhirdető csapat ilyen-olyan költségeit értve). Luther volt talán az egyetlen, aki némi figyelmet szentelt egykori főellenfelének: személyesen nem találkozhatott vele, de a halálos beteg egykori búcsúárusnak vigasztaló levelet írt, amiben arra kérte, ne magát marcangolja az egész ügyért, amivé a búcsúcédulák és a lutheri tételek ügye keveredett:
„Szeretném, ha atyám szíve vigasztalásra találna... Ha ez az ügy, ami akkora felfordulást keltett, háborgatná atyám lelkét, kérem, ne tegye: nem Ön miatt kezdődött el ez az egész, mi több, ennek a gyermeknek egészen másvalaki az apja...”
(az eredeti levél elveszett, ez egy rekonstruált részlet)
Tetzel és Luther életpályája közt több meglepő hasonlóságot lehet találni. Mindketten érett fejjel, egyetemi tanulmányaik után léptek be szerzetesnek – Luther a tudományokban és diplomáciában jeleskedő ágostonosokhoz, Tetzel az igehirdetésben és az egyházi tan tisztaságával (inkvizíció) foglalkozó dominikánusok közé, akik abban a korban sokszor pápistábbak voltak magánál a pápánál is. Mindkettőjüknek megromlott a kapcsolatuk az anyakolostorukkal és ezért áthelyezték őket a civilizálatlan végekre, Luthert Wittenbergbe, Tetzelt a lengyelek közé. A száműzetésükben mindketten karriert csináltak: mindketten előrehaladtak a rendjük ranglétráján, vezető pozícióba kerültek. Luther területi vikárius (több kolostor felügyelője) és teológiai doktor lett, Tetzel priorként mutatott fel szervezői erényeket és inkvizítorként szerzett hírnevet: ha kellett, még a bányászokat is megrendszabályozta, amikor lázadozni akartak ellene, pedig a föld alatti népséggel kevesen mertek ujjat húzni. (Luther keménységéről híres apja is bányászként kezdte.) Tetzelt épp szónoki és szervezői képességei miatt szemelték ki a búcsúárusítás felügyeletére: kiváló népszónok volt (akárcsak Luther) és átlátta a dolgokat, az utolsó kis részletig megszervezve mindent (ebben viszont különbözött az ellenfelétől, aki ritkán látta át, mibe csapott éppen bele).
Életpályájukon az igazi különbség akkor jött el, mikor összetalálkoztak. Mások helyezték Tetzelt a búcsúárusi pozícióba és mások tették meg Luther teológiai doktornak: egyikük sem kereste ezeket a feladatokat. Valahol szükségszerű volt, hogy egymásnak feszüljenek: nem is annyira a pozíciójukból, hanem a személyiségükből fakadóan. Azonban mikor igazán komolyra fordultak a dolgok és a tét jóval több lett annál, hogy lesz-e máglya vagy sem, előjött az igazi különbség: a Luther mögött álló támogatók kitartottak mellette, míg Tetzel megbízói és védelmezettjei kihátráltak mögüle. Ironikus módon mindketten pont az ellenkezőjére számítottak: Luther nem lepődött volna meg azon, ha rendi elöljárói, vagy világi uralkodója elengedi a kezét és odadobják Rómának; Tetzel viszont gyakorlatilag belehalt abba, hogy belőle csináltak bűnbakot és eltakarították az útból, mint kellemetlenné vált alakot.
A regényben egy fejezetet szenteltem Tetzel atyának. Mivel a regény koncepciója a közeli E/3 elbeszélőmód (szorosan a nézőpontkarakterhez tapadva szól a narráció, nem belső hangként, de nagyon hasonlóan ahhoz), igyekeztem minden elérhető forrást elolvasni az atyáról, nem csak Luther szükségszerűen torz anekdotáit, hanem Tetzel saját írásait is. Fontosnak tartottam, hogy megértsem az ábrázolni kívánt alakokat, sőt, hogy a megírásuk idejére szimpatikussá váljanak, örömeik, fájdalmaik, céljaik és vágyaik átélhetővé. Tetzel figurája a hittanórákról ismert alfőgonoszból így inkább egy tragikus sorsú, elárult öreg emberré vált, aki mindent feltett egy lapra, majd ezt a lapot elvették tőle. Magában a regényben a 95 tétel utáni januári életszakaszát mutatom meg, mikor a wittenbergi doktor elpusztítására készül, doktorrá avatják és tételeket fogalmaz, rendjével közösen feljelenti az eretnek Luthert. De valószínűnek tartom, hogy előbb-utóbb meg fogom írni ennek a fejezetnek a párját is, ami viszont nem fér be a regény szerkezetébe. Ebben a fejezetben Tetzel utolsó hónapjait mutatnám meg: megalázó és méltatlan kihallgatását egy fiatal, de annál nagyobb mellényű pápai követ előtt (Miltitz), majd élve eltemetkezését a dominikánus anyakolostorában, elhatalmasodó betegségét, Luther levelét majd halálát. Nem egy felemelő történet, de mélyen emberi és valahol úgy érzem, Tetzel atya megérdemli, hogy ne csak egy-két torz versike mutassa meg, hogy ki is volt ő valójában.
(A kép forrása: Wikipédia, Tetzel)
