Nem ismerek erre vonatkozó statisztikákat, de személyes tapasztalatom alapján viszonylag ritkán kérdezik meg az írókat arról, hogy milyen eszközöket használnak az íráshoz. Itt most nem szóképekre meg dramaturgiai fogásokra gondolok, hanem konkrét eszközökre: tollal spirálfüzetbe, mint ahogy szerintem az én generációm még kezdte, asztali géppel, laptoppal, tablettel, diktálva, és biztos van még pár variáció. Engem az erre vonatkozó műhelytitkok mindig is érdekeltek, mert az íráshoz, főleg egy nagyobb terjedelmű regény megírásához nem csak a mentális felkészülés, hanem a megfelelő környezet is szükséges, egyszerűen azért, mert a szöveg leírásával töltött idő sem kevés, egy regényt nem lehet hirtelen felindulásból egy pont útba eső kunyhó falára felskiccelni. 

Én egy „digitális nomád” jellegű író vagyok: nincs sem csak erre a célra szolgáló dolgozószobám (pontosabban a Luther-regény írása alatt nem volt), sem kijelölt időm, amikor csak az írással foglalkozom, három gyerek mellett nem is törekedtem erre, mert nem akartam olyan „művész” lenni, aki az írás miatt kivonul a család életéből. (Legalábbis ez volt a terv, azért voltak ihletett pillanatok, mikor teljesen meg tudtam érteni annak a lutheri módszernek a természetét, mikor a doktor bottal a kezében rontott ki a toronyszobából, hogy kicsit lejjebb tekerje a háznép fiatalabb részének hangerejét.)

A regény nagy része nem hosszú, elmélyülős, átlényegülős írói ülések során született, hanem két angolóra közti húsz perc-fél óra szünetekben, sokszor a parkoló autóban ülve, mert a rendelkezésre álló idő jelentős részét elvette volna, ha elsétálok egy kávézóba vagy könyvtárba. Limitként a tizenöt percet állítottam be magamnak: ha ennyi időt tudtam nyerni, akkor már érdemesnek éreztem nekiülni, néha meglepően magas karakterszámot tudtam elérni ezekben a rövid kis időkben. De szívesen írtam az előbb említett helyeken is: az első kötet kb. harmadát a dorogi könyvtárban, kipróbáltam a rowling-i kávéházas módszert (legjobb, ha nincs wifi, vagy ha van, nem akarom tudni a jelszót...), sokat írtam a gyerekek birkózóedzését figyelve a lelátón ülve (nem is gondolná az ember, hogy mennyi közös van egy hitvita és egy szabadfogású birkózómérkőzés hangulatában), ritkábban a vonaton ülve. És persze otthon is, bár meglepően kevés része született a regénynek este és éjszaka, pedig a korábbi írásaim nagy része ebben az időben íródott. Öregszik az ember és hamarabb elálmosodik így negyven felé. :) Emlékszem például arra a részre, amikor a kisiskolás Martin édesapjával Eisenachba érkezik egy szekéren, ezt úgy írtam, hogy a fiam babakocsiban aludt (remélem), én pedig a lábammal ringattam, miközben kissé kitekert testhelyzetben gépeltem.

A digitális nomádság és a rövid időszakaszok miatt nagyon fontos volt a dolog technikai része: valami miatt az, ha zaj volt körülöttem, nem tudta elvenni az ihletemet, de ha a számítógép lassan indult vagy egyéb módon szórakozott (miközben az ujjamban már ott bizseregtek a mondatok), az igen.

A legelső sorokata legrégebbi laptopomon írtam, egy nagy Acer Travelmate-en, valami igencsak idejétmúlt verziószámú OpenOffice szövegszerkesztőn (igen, a kézirat a kiadóba érkezéséig nem látott PC-re való Word-öt). Hurcibálni ez a laptop elég kényelmetlen, mert nagy és nehéz, de cserébe lassú, viszont valami miatt a tíz évvel ezelőtt vett pótakkumulátorja még mindig bőven bírja egy óráig, az pedig több, mint elég volt kezdetnek. Hans Luder így ezen a régi laptopon küzdött meg a bányában lakó démonnal. Majd egy fejezet megírása után rájöttem, hogy nem akarok állandóan ezzel a túlméretes eszközzel birkózni, főleg autóban ülve volt kényelmetlen és néha az írásidőm fele elment azzal, mire hajlandó volt bebootolni. Volt egy kisebb netbookom is (az is Acer, valahogy mindig ez a márka jött ki), az se az a zsenge korú, ráadásul addigra az akkumulátora már csak jelképes tartozéknak volt tekinthető, de ezen kívül minden más mellette szólt: kicsi, könnyű, az elődjéhez képest villámgyors és olyankor is szívesen beraktam a táskámba, amikor úgy nézett ki, aznap nem lesz íróidőm – de mivel felnőtteket tanítok, bármikor lehetett egy lukasórám, ha épp helyzet van a gyárban, akkor nem angolra fognak jönni az illetékesek. A Travelmate esetén kétszer is meggondoltam, hogy akarom-e vinni a súlya és a mérete miatt, a kis netbookot szinte észre se vettem, ha bennt felejtettem. (Sőt, a portákon a táskaellenőrzéseknél se szúrták ki soha a fekete tokjába bújtatva, persze volt hozzá papírom, hogy bevihetem, de egyszer sem kellett használnom, míg a másikkal mindig fennakadtam...) Rendeltem hozzá egy utángyártott aksit és a kis gép becsületére legyen mondva, végigcsinálta velem az első kötetet, mondjuk az majdnem egy év le is amortizálta az utángyártott aksit, de gondolom amúgy se lehetett csúcsminőségű. A netbook karrierjének két dolog tett be: az egyik a már említett ismételt akkuhalál, a másik az, hogy a Dropbox lelőtte a Windows XP támogatását, márpedig az első kötet írása közben összenőttem a Dropbox kényelmével, hogy rögtön fellőtte a felhőbe az összes mentést, azt az asztali gép rögtön le is töltötte biztonsági másolatként (egyszer sem vesztettem adatot ezzel a könyvvel, de utána a szerkesztőm bepótolta...), az elkészült részeket tableten át tudtam olvasni, könyvszerű tördelésre állítva, így egészen más hatást kelt. Szóval hozzászoktam és tudom, hogy mennyire gáz, hogy egyesek még mindig XP-t használnak, de nekem egész életemben ilyen kissé hátramaradt, egyszerű gépeim voltak, mert ami engem belőlük érdekel (leginkább a szövegszerkesztő), az bőven jó rajtuk.

A netbookon tehát meghalt az aksi és a Dropbox, így más megoldás után kellett néznem, mert közben már írtam a második kötetet. Az első próbálkozás az lett, hogy vettem egy magyar ékezetes billentyűs tokot a tabletemhez, ami amúgy is mindig nálam volt, mert a tanításhoz használom. A Word applikáció ingyenesen letölthető rá, az ujjaim elég vékonyak ahhoz, hogy az apró billentyűkön ne okozzon gondot a gépelés (a makettező múlt is segít, ehhez is kell némi kézügyesség), Dropbox simán szinkronizál, azt hittem, eljött a kánaán, ráadásul pár ezer forint volt csak a tok.

Fél fejezetet írtam csak így és rájöttem, hogy nem fog működni a dolog. Nem volt vele semmi gond, csak apróságok, amik összességében mégis zavartak. Amikor írok, azt szeretem, ha a szavak, mondatok úgy kerülnek a képernyőre, hogy közben észre se vegyem az eszközt, amivel dolgozom. Épp a minap beszélgettem egy író barátommal, aki egy új történelmi regényen agyal éppen és előkészületként elhatározta, hogy korabeli (tizenkettedik század) módszerekkel gyárt tintát és íróeszközt, mert a főszereplője egy krónikás, akinek ez a két dolog igencsak fontos részt játszott az életében. Ennek kapcsán beszélgettünk arról, hogy milyen lehetett ezekkel a régi eszközökkel írni, például én el nem tudom képzelni, Luther hogy volt képes azt a szövegmennyiséget leírni a mártogatós-lúdtollas módszerrel.

Ehhez képest tényleg gáz, hogy nekem milyen problémáim voltak a tabletes-tokos módszerrel, de hát ilyen puhány már az emberiség. A kinyitott tok nem tartotta meg magát, bár hátul volt egy támasztója, de az nem sokat ért, így az egész cucc folyton nyeklett, hátraesett és ez rettentő illúzióromboló volt (lehet, hogy nem vonaton kellett volna először kipróbálni). Az Androidos Word-öt sem tudtam megszokni, bár ez is inkább a saját lámaságom volt, mert valahogy biztos be lehet rajta állítani, hogy ne húzza be a párbeszédeket meg a többi automatikus formázást se erőltesse, de nem jöttem rá, hogy kell és abban a kevés időmben, amik az írásra voltak, nem ilyenekkel akartam bosszantani magam. Az érintőképernyőn is nehézkes volt menet közben formázgatni, szerkesztgetni a dolgokat, pl. a belső hangos, dőlt betűs mondatokat, amikből van pár a regényben – ez se megoldhatatlan feladat, de ki tudja zökkenteni az embert. Laptopon, még a tapipadon is pár érintés, kattintás, az érintőképernyőn pedig nettó szívás, volt, hogy kitöröltem a teljes bekezdést (szerencsére vissza tudtam vonni). Szóval nem működött a kémia.

Így érkezett el a Luther-regény 'írástechnikája' az utolsó állomáshoz: egy újabb belépő szintű Acer netbookhoz, amin Windows 10 fut (máig nem lettünk barátok), több napnyi írásidőt elvisz egy töltéssel, szinkronizál a Dropboxxal és hasít rajta a LibreOffice. :) Sajnos nem olyan kicsi, mint az első netbookom, de még pont kellemes méret és a súlya sem különbözik. A második kötet második felét már ezen fejeztem be és összecsiszolódtunk a végére. De mikor az utolsó Luther-fejezetet írtam, otthon, muszáj volt kifejeznem a megbecsülésemet a munka dandárját végző fehér netbooknak, és azt a fejezetet rajta írtam meg – immár ráhegesztettem egy Ubuntut, ami szinkronizál a Dropbox-szal, így asztali gépként egész jól használható lett. Biztos vagyok benne, hogy értékelte a gesztust. :) (A bejegyzés nyitóképe ábrázolja ezt a pillanatot.)

Most hogy így végiggondoltam, asztali gépen nem is írtam egy sort se a Lutherből. Azt hiszem, ez az első ilyen regényem. Viszont akad pár oldal, amit eredetileg papíron írtam, mert pont nem volt nálam gép, de időm meg támadt, ezt később kellett begépelni. A gyerekeknek szóló ifjú Lutheres történetet pedig szándékosan kézzel írtam egy füzetbe. (Itt olvasható.)

Persze egy írás minősége nem attól függ, milyen számítógépen, papíron vagy agyagtáblán születik meg, de engem mindig is érdekeltek az ilyen részletek is.