Luther, bár élete második felében fejedelmek tanácsadója és világpolitikai jelentőségű események, döntések formálója volt, az áttörést jelentő korai években csak áttételesen és töredékesen ismerte azokat az erőket, amik az ő sorsát is befolyásolták – és amiket ő maga is befolyásolt. A világ végi kisvárosnak számító Wittenbergben élő, alacsony sorból származó szerzetes nem is nagyon érthetett ezekhez a dolgokhoz, a teológia doktoraként viszont mindent a Szentírás alapján ítélt meg és ez alapján hozott döntéseket, vállalva akár a legsúlyosabb következményeket is.

1521-ben, a pápai és a birodalmi átok évében ez a következmény a máglyahalál is lehetett, amire Luther fel is készült: nem volt nehéz párhuzamot találnia Husz János és a saját esete között. Husz sorsa pedig közismertnek számított: teológiai, egyházéleti kérdésekben konfliktusba került a pápával (az egyikkel, mert Husz korában épp a kettős/hármas pápaság problémája is borzolta a kedélyeket), a császár oltalomlevelet küldve neki megidézte a birodalmi gyűlésre, ahol az oltalomlevél ellenére elítélték és megégették. Luthernél a pápával való konfliktus, a császári oltalomlevél és a birodalmi gyűlés elé való idézés meg is történt, majd a gyűlésen a híres (bár nem teljesen igazolt) „Itt állok, másképp nem tehetek!” kijelentés után el is ítélték, a máglyára vetés viszont elmaradt. Az oltalomlevéltől védve Luther elindult hazafelé, hogy félúton elrabolják és így titkos védőőrizet alá helyezzék.

A kérdés az, hogy miért nem égették meg Luthert Wormsban, a birodalmi gyűlésen, ha Husz Jánossal ugyanez megtörtént Konstanzban, 1415-ben, bő  száz évvel Luther esete előtt. Miért hagyták futni?

„Ha hatalmamban állna megszabadulnom a gonosztól, mi mástól szabadulnék meg, ha nem a tagjaimban lakó betegségtől, a kórságtól, ami néha hajt engem, de soha nem előre…”

 Ulrich von Hutten

Luther nem volt szifiliszes – csak azért nem írom úgy, hogy Luther _természetesen_ nem volt szifiliszes, mert egyházi méltóságot viselő kortársai között ez a betegség egyáltalán nem számított kirívónak, sőt, sokszor még titkolnivalónak sem. Albert, Mainz érseke, későbbi bíboros, akinek Luther a 95 tételét címezte, például szifiliszes volt, sőt, Ulrich von Hutten, akiről ebben a bejegyzésben még sok szó fog esni, egyenesen Albertnek, mint sorstársának ajánlotta a betegségről írt könyvét. Wittenbergben sem volt ismeretlen a vérbaj, vagy a „francia betegség”, Luther példaként fel is hozta, mikor a diákok erkölcseit megrontó fürdőházi szolgáltatások ellen szólalt fel. (Már amennyire ez rontotta meg az erkölcsüket…)

A szifilisz eredetéről több elmélet is létezik, az ismertebb szerint Kolumbuszék hozták át az Újvilágból, de vannak, akik szerint az ókortól kezdve jelen van Európában, csak a XV-XVI. század fordulóján kapott nagyobb figyelmet. Mindenesetre az 1490-es évek második felétől kezdett rohamosabban terjedni (vagy nagyobb mértében azonosították) és a ma ismert nevét 1530-ban kapta meg, amikor egy veronai orvos allegorikus verset írt, melyben egy Syphilus nevű pásztort sújt ezzel a betegséggel Apollón, a napisten. Országonként, tájegységenként más-más néven nevezték, általában a vélt eredet alapján (ami valamiért egybeesett a legkevésbé kedvelt szomszédokkal): a franciák spanyol betegségnek, Rómában nápolyi betegségnek (ahova francia csapatok hozták be), a németek francia kórságnak (innen ered a magyar „franc esne belé” és társai is), a lengyelek német kórnak, az oroszok lengyelnek, a törökök keresztény betegségnek nevezték – mindenesetre megfigyelhető egy nyugatról keletre tartó irány. Ha a kolumbuszi eredetet fogadjuk el, akkor mindössze pár évtized kellett ahhoz, hogy a szifilisz bejárja az egész kontinenst – a bakteriális fertőzések korabeli tudomány számára ismeretlen volta mellett ehhez kellett a kor erkölcsisége és az egyre zsugorodó világ: a zsoldosok, kereskedők, diákok, követek gyakori utazásai. Nem a legszebb párhuzam, de a betegség terjedésének üteme és módja mintegy előre modellezte annak az 1517-ben megjelent „zéró páciens” által elindított intellektuális – szellemi (lelki) mozgalom terjedését, amit ma reformációként ismerünk.

Luther Márton, Martin Luder, Martin Luther, Eleutherios – Ágoston-rendi szerzetes, teológusprofesszor, reformátor. A világtörténelem egyik legnagyobb hatású gondolkodójaként életét legendák övezik, olyan legendák, melyek gyakran elfedik, rosszabb esetben teljesen el is torzítják a mögöttük rejtező hús-vér ember valódi képét.

Cs. Szabó Sándor kétkötetes életrajzi regényében arra vállalkozott, hogy a rendelkezésre álló történelmi források alapján Luther alakját akár demitologizálva is hiteles, mégis olvasmányos formában mutassa be olvasóinak elsősorban Luthert, az embert, de természetesen Luthert, a szerzetest, teológusprofesszort és reformátort is.

A regény első kötetében a szerző a gyökereitől, gyerekkorától kiindulva mutatja be Martin Luder családját, korai iskolás éveit, a magdeburgi Közös Élet Testvéreinek házában töltött idejét, az eisenachi ferenceseknél, majd az erfurti egyetemen folytatott bölcsészettudományi és jogi tanulmányait.

Cs. Szabó Sándor tolmácsolásában szinte az ifjú Luther mögött állva élhetjük át a kibontakozó ifjúi elme kétségeit, a szülői akarattal való szembefordulását és a Stotternheim melletti nagy viharban tett híres fogadalomban tetőző elhivatása fejlődését.

A Luther tévtanításai ellen írt pápai bulla kihirdetését X. Leo két követre bízta: Johannes Eck doktorra, aki a 95 tétel óta Luther ellenfelének számított és aki a lipcsei disputa után érkezett Rómába, hogy részt vegyen ellenfele hivatalos elítélésében. Cajetan bíboros, aki korábban Augsburgban próbálta meg rávenni Luthert a visszavonásra, állítólag így kommentálta Eck Rómába érkezését: „Ki engedte be ide ezt az állatot?” Jó viszonyuk később is megmaradt, a beteg Cajetan bíboros hiába próbált alaposabb teológiai vizsgálatot és érvelést alkalmazni a bullában, Eck nyers erőszakossága diadalmaskodott. X. Leo talán ezért is bízta a doktorra a bulla német területeken való kihirdetését: kellett hozzá Eck vehemenciája, a hazai pálya – és talán ott volt benne az is, hogy Eck egye meg, amit főzött. A másik követ Aleander bíboros volt, aki a németalföldi területeket vette célba, magasabb diplomáciai körökben mozogva.

Az 1520 június 15-én hitelesített és ezzel érvénybe léptetett bulla mellé Eck még külön jogokat is kapott, ahogy az Alpok felé indult: a Luthert elítélő pápai dokumentum Luther tanításainak követőit is ugyanazzal fenyegette, mint a wittenbergi doktort (kiközösítés), Eck pedig szabad kezet kapott arra, hogy huszonnégy általa választott személyt feltegyen erre a listára, vagyis az akkori kor elképzelhető legerősebb fegyverét adták a számos ellenféllel rendelkező, nagy vitatkozó hírében álló egyetemi professzor kezébe – aki különösebb gátlások nélkül használta is.

Bár Eck többször hangoztatta, hogy nem nagy kedvvel indult erre a küldetésére és hatalmas teher számára (ez később valóra is vált), a huszonnégy biankó hely valószínűleg javított a hangulatán. Augsburgba érve ráírta a kiközösítendők listájára Adelmann kanonokot, aki társszerzőként korábban Eck nézeteit (és személyét, ez akkoriban együtt járt) támadta egy írásában, sőt, egy vacsora során majdnem össze is verekedtek. Eck most pápai megbízottként visszatérve revansot vett: a kanonok, akinek megélhetése teljes mértékben az Egyháztól függött, térden állva könyörgött Eck bocsánatáért és feloldozásért.

1520 november 27-én kapta meg Luther hivatalosan is azt a pápai bullát, amiben a tévedéseit ítélték el és amit a kezdőszavairól „Exsurge Domine” néven jegyeznek. (A vatikáni honlapon több nyelven megtalálható a teljes szövege).

A bulla hivatalos kibocsátási ideje 1520 június 15, azonban a korabeli viszonyok miatt november végére érte csak el a címzettjét, bár a bulla tartalmát Luther már korábban is ismerte. (De nem hitte el, hogy valóban a pápától származik, ellenfelei hamisítványának tartotta, egészen addig kételkedett, amíg személyesen meg nem győződött a hivatalos pápai dokumentumot igazoló ólom- és viaszpecsét, aláírás, zsinórozást, stb. épségéről és valódiságáról). A késlekedést okozó korabeli viszonyok nem csak a közlekedési, levélküldési viszonyok lassúságát jelentették, hanem a német nyelvű területeken uralkodó pápaellenes és lutherpárti viszonyokat is: a két hivatalos pápai küldöttnek, Aleander és Eck legátusoknak nem egy esetben közvetlen életveszéllyel kellett szembenézniük, mikor a bullát a korabeli eljárás szerint ki akarták hirdettetni az útjukba eső egyházi központokban. Eck doktornak, aki Luther kérlelhetetlen ellenfele maradt élete végéig és aki a bulla szövegén is dolgozott, abban a Lipcsében kellett a feldühödött tömeg elől egy kolostorba menekülnie, ahol egy évvel korábban a lipcsei vitán Lutherrel szemben a városiak kedvenceként állt ki (és sokak szerint diadalmaskodott).

Élete során Martin Luther több nevet is használt. Ennek egyik oka a korabeli helyesírás kiforratlansága, másik pedig a különféle élethelyzetek, amik új név felvételével jártak. Ezeket a neveket nézzük most végig.

Luder

 Apai ágon Luther családja a türingiabeli Möhra faluból származott, szabad parasztoknak számítottak. A Luder név valószínűleg a Lothar keresztnévből származik (jelentése: híres sereg/harcosok), többféle alakban szerepelt (Lotter, Loder, Lüder, Luder), ami a kor viszonyait tekintve teljesen természetes. Az egységesebb írott (és beszélt) nyelv felé vezető úton pont Luther bibliafordítása lesz majd jelentős mérföldkő. A Luder nevet használta iskolai tanulmányai során, beleértve az erfurti egyetemi éveket is.

 Ágoston

 1505 júliusának közepén, sokféle lelki kétsége és az otthonról érkező folyamatos nyomás alóli menekülést is keresve Luther felvételé kérte az ágostonos szerzetesek rendjébe. Gondos mérlegelés után választotta Erfurt egyik legszigorúbb és a tudományokkal is jó viszonyt ápoló szerzetesrendjét, akik viszont nem fogadták tárt karokkal az akkor már egyetemi végzettséggel rendelkező és jogi tanulmányait megszakító fiatalembert. Hans Luder nem adta atyai hozzájárulását a fia szerzetessé válásához, így a rend még novíciusnak sem vette be Martint, aki elég hosszú ideig a kolostor vendégházában, a világ és a szerzetesi pálya közötti senkiföldjén lebegett.

Luther apjával, Hans Luderrel nem csak a leghíresebb fia ápolt különleges viszonyt, hanem én is. Mikor elkezdtem tervezni a regényt, hamar rájöttem, hogy az elbeszélőmódként választott közeli E/3 kevés lesz ahhoz, amit a regénnyel felvállaltam. (A közeli E/3 a főhősre koncentrálva, szinte az ő nézőpontjára szűkítve mesél, de mégis több lehetőséget ad, mint a kezdő írók által szeretett, de valójában nagyon nehéz E/1-es mód). Luther világa, a történelem, amibe belenyúlt jóval szélesebb, gazdagabb annál, mint amit Luther személyén keresztül meg lehet mutatni, így azt találtam ki, hogy a címszerelő életének szakaszait egy-egy keretszemély nézőpontjával bővítem. A keretszemély olyan kortárs, aki valami miatt fontos Luther történetében és ad egy külső nézőpontot. Az első keretszemély pedig nem is lehetett más, mint Luther apja, Hans Luder.

Hans Luderrel kezdődik a regény első kötete, 1484-ben, mikor Luther már él, apja pedig egyszerű bányászként próbál – szó szerint – összekaparni valamit, amiből a családja tovább tud lépni. A kezdőfejezet egy nap története, amikor Hans nevet szerez, nem csak a bányászok között, hanem egész Mansfeldben. Ez volt az a fejezet, amire a legtöbb háttéranyagot olvastam el ahhoz képest, amennyit végül felhasználtam belőle: a korabeli bányászatról, a babonákról és egyéb hiedelmekről, démonokról és koboldokról, amik az akkori emberek – főleg a babonás föld alatti munkások – világának szerves részei voltak. (A történet is egy ilyen szálra épül fel.) Próbáltam annyira hiteles lenni, amennyire csak tőlem telt, például azért a pár mondatért, ami arról szól, hogy Hans milyen szerszámokat fogva száll le a mélybe egy több száz oldalas korabeli bányászati könyvet rágtam át – és persze nem bántam meg, hiszen ilyenkor a háttéranyag nem csak abban a pár mondatban van jelen, hanem sok minden másban is.

Jövő ilyenkor lesz a reformáció kezdetének 500. évfordulója. De mit csinált Luther egy évvel a reformáció előtt? Október vége minden évben kiemelt időszaknak számított Wittenbergben, a fejedelem ereklyegyűjteményének a Mindenszentek temploma (Vártemplom) adott otthont, így ez az egyházi ünnep számított csúcsidőszaknak. Mindebből a sürgés-forgásból természetesen az egyetem teológiai doktora sem maradhatott ki és már egy évvel a tételkiszögelés néven híressé vált esemény előtt is látható volt néhány előjel. Még ha senki sem sejtette is akkor, hogy mi lesz belőle...

Az évforduló alkalmából egy teljes regényfejezetet osztok meg a blogon, illetve letölthető formában, ami az ötszáz évvel ezelőtti októberi eseményekről szól.

A fejezet letöltése .pdf formátumban

A fejezet letöltése Kindle formátumban

A fejezet letöltése .epub formátumban

23.

Wittenberg

1516. október vége

Korán, a hajnali zsolozsma után rögtön visszaindult Wittenbergbe az apró, szerény falusi rendházból, aminek előző nap leváltotta a priorját az erélytelen vezetése miatt. Sötét uralkodott a vad tájon amikor útra kelt és nem lett sokkal erősebb a délelőtti napfény akkor sem, mikor rálépett az Elba hídjára és rövid áldással köszöntötte a hídfőt őrző katonákat. Az eget sűrű, szürke felhők borították és Wittenberg apró, folyó menti halma hasonló komor árnyékként lapult meg alattuk. 

- Lehet, hogy vissza kellene fordulnia, atyám - szólt utána az egyik őr, akit a Szent Mária miséiről ismert arcról. - Tényleg itt van a pestis.

1518 tele nem olyan híres a reformáció történetében, mint a mindenki által (valószínűleg rosszul) ismert tételkiszögelés 1517 őszén, vagy a pápai átokbulla, esetleg a birodalmi átok és az utána következő wartburgi álfogság, pedig egy jelentős fordulópontja lehetett volna mind Luther életének, mind a reformáció ügyének. (Bár akkor még nem nagyon volt szó reformációról.) Luther lóháton menekülve érkezett vissza Wittenbergbe – lovagolni nem nagyon tudott –, előtte Augsburgban több fordulós kihallgatáson vett részt Cajetan bíboros előtt, aki Luthertől csak egy szó akart hallanai (Revoco – visszavonom), Luthernek azonban ennél több mondanivalója akadt, így a helyzet csak még jobban elmérgesedett. Az esélyesnek tűnő letartóztatás elől a város vezetői titokban megszöktették Luthert, éjszaka átcsempészve a város falán, majd lóháton útnak indították hazafelé. Érdekes módon pontosan 1518 október 31-én ért haza, egy évvel azután, hogy elküldte a tételeit Albrecht mainzi érseknek – egy év alatt nagyon sok minden megváltozott. Luther ünnepelt, szép jövő előtt álló teológiadoktorból eretnekgyanús felforgatóvá (mellékállásban népszerű nemzeti hőssé) vált, ráadásul komoly fejfájás okozott világi uralkodójának, Frigyesnek is, akinek immár magával a pápával szembeszállva kellett kedvenc egyetemének doktorát megvédenie. A téma – és a konflikus lehetősége – már akkor előkerült, mikor Martin a bíboros követével tárgyalt:

- Az én ügyem a búcsúról és a Szentírásról szól – emlékeztette a bíboros követét -, nem holmi jövendölésekről, amiknek semmi alapja nincs.

- Igen, igen, a búcsúról – helyeselt Serralonga. - Nézze, doktor, teljesen lényegtelen, hogy holmi prédikátorok néha olyasmit mondanak, ami nem teljesen pontos, túlzásokba esnek, megesik az ilyesmi és az egyszerű nép észre sem veszi. A jó ügy érdekében el lehet nézni az ilyesmit, mert a lényeg az, hogy megteljen a pénzesládikó, és...

- Nem! - szakadt ki Martinból, minden szerzetesi neveltetése és illem és etikett ellenére félbeszakítva a nálánál sokkal hatalmasabb úr követét.

- Hogy mondja? - kérdezte zavartan Serralonga.

Mikor elkezdtem a regényírás miatt célzottan kutatni Luther után, a jubileumi Playmobil-figura volt az egyik első emlékezetes találat, ami szembe jött velem a neten. Nem annyira a művészi vagy tudományos értékei miatt, hanem mert eszembe juttatta azt a számtalan gyerekkori csatát, amit az ilyen Playmobil-klón Schenk katonákkal vívtunk unokatestvéri szinten, illetve egy jó barátomat, akivel sajnos túl későn ismerkedtem meg ahhoz, hogy a csatamezőn is összemérjük a gyűjteményünket. De ha már így alakult, rögtön meg is ígértem neki, hogy amint látok némi bevételt ebből a Luther-regényesdiből, egyik első dolgom lesz megajándékozni őt egy Luther-playmobillal a gyűjteményébe.

 Magával a figurával élőben is találkoztam a wittenbergi Vártemplom melletti bodega kirakatában, de a majdnem húsz eurónyi ára miatt még el sem gondolkoztam a megvételén - sváb faluban élek, csak ragad rám valami. :) Később a neten több helyen is felbukkant a Playmobil-Luther: egy kedves volt évfolyamtársam 500 napos túrára indította (500 nap Lutherrel), a Luther megmondja Facebook-oldalon is megjelent. Az ötlethez, hogy magam alakítsak át egy Playmobil figurát Lutherré az adta az utolsó lökést, hogy egy kampányszerű gyerekszobai rendrakás során egy régebbi rétegből előkerült a baseball-játékos verzió, amit gyorsan einstandoltam is (azóta se hiányzott senkinek).

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy Schenk-figurával soha nem tennék ilyet!