A gyülekezeti, iskolai hitoktatás során a reformáció témájánál szinte mindig előkerül Johannes Tetzel (magyar keresztségben Tetzel János) alakja, aki gátlástalanul árulta a búcsúcédulákat és ezzel annyira felbosszantotta Luthert, hogy megszületett a kilencvenöt tétel - a többi pedig már történelem.

Tetzel alakja valahogy a versikéket is vonzza. A búcsúárusítást segítő kis kétsoros (Amint a pénz a ládikában koppan / A lélek a mennyországba toppan) nem csak magyarul közismert, sőt, még a kilencvenöt tételben is megjelenik, annak ellenére, hogy nehezen bizonyítható, hogy Tetzel maga használta volna. A nevéből fakadó magyar szójáték, amit a bejegyzés címéül választottam, egy pihentebb agyú tiszteletes fejéből pattant ki, ezzel is segítve a hittanórai anyag könnyebb megjegyzését. Ennél többre nincs is szükség a dominikánus atyából: árulta a búcsúcédulákat és ezzel mintegy elindította azt a lavinát, amit ma reformációnak hívunk.

Tetzel atya persze ennél sokkal összetettebb karakter és – sok társához hasonlóan – vele sem bánt igazságosan a történelmi emlékezet. Luther nélkül valószínűleg senki sem emlékezne rá, pedig életének Lutherrel „közös” szakasza meglehetősen rövid – igaz, valószínűleg pont ebbe halt bele az egykor élet-halál ura inkvizítor. A 95 tétel, ha nem is teljesen ellene íródott, de az ő illetékességi területét támadta és a tételek címzettje, Albert mainzi érsek Tetzel felettese (és megbízója) volt, így egy rövid ideig úgy tűnhetett, a tételek elterjedése egy Luther – Tetzel párbajban fog tetőzni. Luther oldalán az ágostonos, Tetzel oldalán a dominikánus rend állt csatasorba, Luther a Szentírást, Tetzel a máglyát hozta fel végső érvként, majd ő maga is felvette a wittenbergi doktor fegyverzetét: gyorsított eljárással doktorrá avatták, ő maga is tételeket fogalmazott a búcsú és a pápa tekintélyének védelmére, bibliai igékkel próbálta alátámasztani az érvelését, sőt, még latinról németre is váltott, mikor látta, hogy Luther népszerűségének a nemzeti nyelv használata az egyik titka.

Sok Luther-életrajzot olvastam el és olvasok újra folyamatosan, ahogy haladok előre a regénnyel, még több Luther-életrajz van, amire rátaláltam, letöltöttem (jellemzően ezek régebbi kiadású, sokszor múlt vagy azelőtti századik könyvek pdf-verziói), amiket csak átfutottam és félretettem, mert nem találtam bennük olyan részeket, amik a többiben ne lettek volna meg. Életrajzi regénnyel viszont csak nagyon kevéssel találkoztam, olyannal, ami nem csak egy-egy epizódot, hanem az egész életívet próbálja bemutatni, konkrétan csak eggyel.
Életrajzi regényt bizonyos szempontból könnyebb írni, mint életrajzot, más szempontból viszont sokkal nehezebb, ha jó munkát akar végezni a szerző.
Könnyebb, mert egy monografikus életrajzzal szemben egy szépirodalmi alkotásnak nem kell elszámolnia minden adattal, történéssel, a főszereplő körül jelen levő személyekkel. Luther körül annyi esemény és főleg annyi ember (ellenfél, munkatárs, még több levelezőtárs, diák, családtag, stb) mozgott, amit egyszerűen lehetetlen egy történelmi regényként is élvezhető fikciós formába önteni, ennyi szereplőt ábrázolni, mozgatni, szinte észben tartani sem lehet. (Még az írónak sem, nemhogy az olvasónak.) Ráadásul a cselekmény itt nagyon ritkán olyan, amit „akciónak” lehetne nevezni, a legtöbb összecsapás elméleti síkon zajlik, tételek fogalmazása és cáfolása, dogmatikai szőrszálhasogatások, politikai manőverezések – csupa olyan dolog, amiket még a kor szakértőjeként, történészként és teológusként se biztos, hogy egyből átlát az ember, nemhogy a bennük rejlő személyes konfliktusokat, fordulatokat követni és élvezni tudja, ami pedig egy regénynél nem hátrány. Viszont egy regénynél megteheti a szerző, hogy mindezt élvezhető és követhető formába önti, kihagyva bizonyos eseményeket (legegyszerűbben időbeni ugrással, a fontosabb dolgokra visszautalva), tipikus személyekre koncentrálva, ha kell sűrítve, értelmezve. Egy életrajznál ez nehezebben megbocsátható, egy regénynél egyenesen dramaturgiai szükségszerűség.

Hogy őszinte legyek, eszembe sem jutott regényt írni Lutherről, sőt, történelmi regényt sem nagyon terveztem írni, kimondva-kimondatlanul a harmadik gyermekem megszületése után pár évre mindenféle írói tevékenységemet is felfüggesztettem, idő, energia és külső motiváció hiánya miatt. Egy teljesen váratlanul érkező megkeresés miatt döntöttem végül (igazából pár perc gondolkodás után) úgy, hogy belevágok ebbe a vállalkozásba. Úgy voltam vele, hogy ha belebukom, mert túl nagy falatnak bizonyul, még mindig ott vagyok, ahol kezdtem...

De ez így túl egyszerű, a mélyben minden bizonnyal több dolog is meghúzódott, ami miatt elkezdtem Luthert kutatni és az életét történelmi regény formájába önteni. A régi ismerősi-szerkesztői megkeresés nagyon jó pillanatban érkezett, ha egy hónappal előbb vagy később ír rám az egyébként már évek óta nem használt gmail chat-en, akkor valószínűleg nem vállalom.

Ott volt a mélyben az írástól való tartózkodás szokatlan élménye – alsó korom óta, gyakorlatilag amióta fizikailag képes voltam teleírni egy lapot, azóta mindig írtam valamit, mindig volt egy aktuális „projekt”, legyen az regény (azzal kezdtem, persze, szünetben a tanítónénik olvasták az újabb „részeket” - amiket azért hívtam résznek, mert nem voltam benne biztos, hogy a „fejezet” „j” vagy „ly”...), novella, színdarab, később blogfikció, akármi. Ahogy a családi élet besűrűsödött, a publikációs kapcsolataim meg meggyérültek, egy kis időre megszűntem író embernek lenni, de az ilyesmi csak múló állapot lehet és ahogy a legkisebb gyerekem óvodás lett, már tudtam, hogy hamarosan a billentyűzet mögé kerülök megint. Luther persze eszembe sem jutott.