Luther, bár élete második felében fejedelmek tanácsadója és világpolitikai jelentőségű események, döntések formálója volt, az áttörést jelentő korai években csak áttételesen és töredékesen ismerte azokat az erőket, amik az ő sorsát is befolyásolták – és amiket ő maga is befolyásolt. A világ végi kisvárosnak számító Wittenbergben élő, alacsony sorból származó szerzetes nem is nagyon érthetett ezekhez a dolgokhoz, a teológia doktoraként viszont mindent a Szentírás alapján ítélt meg és ez alapján hozott döntéseket, vállalva akár a legsúlyosabb következményeket is.
1521-ben, a pápai és a birodalmi átok évében ez a következmény a máglyahalál is lehetett, amire Luther fel is készült: nem volt nehéz párhuzamot találnia Husz János és a saját esete között. Husz sorsa pedig közismertnek számított: teológiai, egyházéleti kérdésekben konfliktusba került a pápával (az egyikkel, mert Husz korában épp a kettős/hármas pápaság problémája is borzolta a kedélyeket), a császár oltalomlevelet küldve neki megidézte a birodalmi gyűlésre, ahol az oltalomlevél ellenére elítélték és megégették. Luthernél a pápával való konfliktus, a császári oltalomlevél és a birodalmi gyűlés elé való idézés meg is történt, majd a gyűlésen a híres (bár nem teljesen igazolt) „Itt állok, másképp nem tehetek!” kijelentés után el is ítélték, a máglyára vetés viszont elmaradt. Az oltalomlevéltől védve Luther elindult hazafelé, hogy félúton elrabolják és így titkos védőőrizet alá helyezzék.
A kérdés az, hogy miért nem égették meg Luthert Wormsban, a birodalmi gyűlésen, ha Husz Jánossal ugyanez megtörtént Konstanzban, 1415-ben, bő száz évvel Luther esete előtt. Miért hagyták futni?
A sok párhuzam mellett számos különbséget is találhatunk.
Az egyik a császár személye: V. Károly fiatal, frissen megválasztott császár volt, akit a németek leginkább azért választottak meg császárnak, mert arra számítottak, hogy erélytelen, könnyen befolyásolható figuraként nem fog sok vizet zavarni. Károly ezen a téren később komoly csalódást okozott nekik, de az első birodalmi gyűlésén még nem volt abban a pozícióban, hogy nagyon durván szembe menjen a német fejedelmekkel, akik közül sokan Luther támogatói voltak. (Ez leginkább azt jelentette, hogy a pápai befolyás ellen küzdöttek és Luther ügye ezt képviselte számukra, a teológiai kérdéseket kevesen értették közülük, még kevesebbeket érdekelt.) Károly legszívesebben hatalmi szóval – és ha kell, erőszakkal – zárta volna le a wittenbergi szerzetes által kavart ügyet, hozott is egy rendelkezést, ami minden alattvalóját kötelezte volna Luther műveinek átadására és megsemmisítésére, de ezt végül nem hirdették ki, mert tanácsadói figyelmeztették, hogy ezzel gyakorlatilag rögtön polgárháborút gerjesztene a német tartományaiban. Károly ráadásul buzgó katolikus volt, így Lutherben nem csak a világi uralkodói tekintélyének engedetlen figurát, hanem hitének megrontóját is látta.
Ugyanakkor hiába volt hithű katolikus, ez nem társult a pápa iránti feltétlen tisztelettel és engedelmességgel. V. Károly és X. Leo (és a későbbi pápák) egyfajta hidegháborút folytattak egymással Károly német-római császárra választása óta. A Habsburg (akkor még Hapsburg) dinasztia túl nagy befolyásra tett szert ezzel a választással: V. Károly kezében összpontosult Spanyolország (és az épp felfedezett Újvilági területek), Németalföld, a birodalmi területek: Nagy Károly óta nem volt (papíron) ekkora hatalom egy uralkodó kezében. A pápai diplomácia épp ezért nem is támogatta a megválasztását, félve attól, hogy Károly túlzott befolyása gyengíti Róma pozícióit. Miután Károly mégis császár lett, az ellene lázadó spanyolországi lázadók közvetett pápai támogatást kaptak, Károly pedig hiába kérte a lázadókat vezető egyházi főemberek leváltását (akik például templomokat dúltak fel), Róma erre nem volt hajlandó. Ugyanez elindult fordítva is, Károly támogatta X. Leo ellenfeleit – akik között voltak világi és lelki ellenfelek, a lelki ellenfelek közül pedig a leghatalmasabb a szakadt ágostonos, Luther.
„Ha felséged Németországba megy, mutasson jóindulatot egy bizonyos szerzetes iránt, aki magát Márton testvérnek hívja és aki a választófejedelmi Szászországban lakik. A pápa rendkívül fél tőle, mivel nyíltan Róma hatalma ellen prédikál és nagy tudós hírében áll. Azt gondolom, jól fel lehetne őt használni arra, hogy a pápát szövetségkötésre kényszerítsük. Azonban úgy vélem, hogy ezt a lehetőséget csak arra az esetre kellene tartogatnunk, ha a pápa visszautasítaná a szövetségünket – vagy ha megszegné azt.”
Don Juan Manuel, Károly pápai nagykövetének levele, 1520 május 12.
Husz szövetségesei nem a birodalmi gyűlés helyszínén, hanem otthon, Csehországban voltak, ráadásul a konstanzi zsinat idején mind a pápai, mind a császári érdekek azt kívánták, hogy Husz ne zavarja őket. Luther idején a helyzet sokkal bonyolultabb volt.
Károly helyszínen jelen levő katonai ereje az uralkodó személyes védelmére volt csak elegendő, fegyverrel nem kényszeríthetett volna ki semmit. A császár védelmére felfogadott hadúr, Sickingen serege is a közelben táborozott, azonban Sickingen Luther nyílt támogatójának számított, aki az udvarában tárt karokkal várta a pápai párt által üldözötteket – Hutten is ott élt és Luthernek kétszer is felajánlották, hogy megvédik, ha elszabadulnának a dolgok. Ráadásul Sickingen, birodalmon belüli magánháborúi miatt korábban már lábon kihordott egy birodalmi átkot, így V. Károlynak sem lehettek kétségei afelől, hogy ha igazán kiéleződnének a dolgok, merre billenne a mérleg nyelve. Luther megölése nem csak a máglyát, hanem a sokféle ellentéttel terhelt, számos fejedelemségre, kiskirályságra, városállamra osztott birodalmat is lángra lobbantotta volna.
„Imádkozzunk azért, hogy Károly ne az én vagy mások vérének kiontásával kezdje az uralkodását, hogy a gonoszságot védje. Jobb szeretnék Róma kezétől elveszni, mint hogy a császár és emberei belekeveredjenek az ügyembe…”
Luther levele, 1520 december 21.
Világi, diplomáciai szempontból az lett volna a legideálisabb eset, hogy Luther visszavonja bizonyos tanításait, amik inkább teológiai, egyházi dolgokkal foglalkoznak – a szentségek kérdéseivel, például, amit „Az egyház babiloni fogságáról” írt könyvében támadott, de csak ezeket, és a pápaság „világi” visszaéléseivel kapcsolatos fenntartásait a német uralkodók így napirenden tarthatták volna (a mértéktelen egyházi adók, az egyházi tisztségekért szedett hatalmas összegek, az egyházi átkok parttalan használata). A pápa (és a császár) azt akarta, hogy Luther mindent vonjon vissza, Luther semmit sem akart visszavonni, a birodalmi rendek egy része pedig ezt a kompromisszumos megoldást szerette volna.
Végül – ahogy az lenni szokott – mindenki mondta a magáét. Bár Luther kijelentette, hogy ha teljes visszavonást kérnek tőle, el se megy a birodalmi gyűlésre, ott a helyszínen végül mégis erre szólították fel, amit – kis mérlegelés után – teljes mértékben elutasított. V. Károly a császári és a pápai tekintélyt, Luther Isten Igéjét nézte, a kettő között pedig nem látszott arany középút.
Luther sohasem volt diplomatikus alkat. Ha az lett volna, lehet, ma másképp nézne ki a világ: akár a katolikus egyház egysége is megmaradhatott volna valamilyen formában, vagy később a protestáns egyházak egyesülhettek volna. Persze mindez csak a történelmi „ha” kategóriája…
„Helytelenül jártam el, hogy akkor nem ölettem meg Luthert. Nem voltam köteles megtartani a szavam. Egy eretnek a császárnál nagyobb úr ellen vétkezik: Isten ellen. Nem ölettem meg és ennek következtében iszonyú naggyá növekedett ez a tévelygés. Megakadályozhattam volna. Az eretnekekkel egyáltalán nem szabad szóba állni, vitába bocsátkozni, nem szabad meghallgatni őket. Olyan eleven és átgondolt érvekkel hozakodnak elő, amellyel könnyen megzavarhatják az embert. És mi történik akkor, ha egy hamis érv megragad gondolataimban? Ki lehetne olyan erős, hogy azt ki tudná tépni a lelkemből?”
V. Károly lemondása és kolostorba vonulása után
(Károly szavai Terényi István fordítása, Friedenthal: Luther élete és kora. A többi idézet a szerző fordítása Dau: At the Tribunal of Caesar c. monográfiájából.)
A fiatal V. Károly portréja: Pinterest
Az idős V. Károly portréja: Alternate History Wiki
