A Luther tévtanításai ellen írt pápai bulla kihirdetését X. Leo két követre bízta: Johannes Eck doktorra, aki a 95 tétel óta Luther ellenfelének számított és aki a lipcsei disputa után érkezett Rómába, hogy részt vegyen ellenfele hivatalos elítélésében. Cajetan bíboros, aki korábban Augsburgban próbálta meg rávenni Luthert a visszavonásra, állítólag így kommentálta Eck Rómába érkezését: „Ki engedte be ide ezt az állatot?” Jó viszonyuk később is megmaradt, a beteg Cajetan bíboros hiába próbált alaposabb teológiai vizsgálatot és érvelést alkalmazni a bullában, Eck nyers erőszakossága diadalmaskodott. X. Leo talán ezért is bízta a doktorra a bulla német területeken való kihirdetését: kellett hozzá Eck vehemenciája, a hazai pálya – és talán ott volt benne az is, hogy Eck egye meg, amit főzött. A másik követ Aleander bíboros volt, aki a németalföldi területeket vette célba, magasabb diplomáciai körökben mozogva.
Az 1520 június 15-én hitelesített és ezzel érvénybe léptetett bulla mellé Eck még külön jogokat is kapott, ahogy az Alpok felé indult: a Luthert elítélő pápai dokumentum Luther tanításainak követőit is ugyanazzal fenyegette, mint a wittenbergi doktort (kiközösítés), Eck pedig szabad kezet kapott arra, hogy huszonnégy általa választott személyt feltegyen erre a listára, vagyis az akkori kor elképzelhető legerősebb fegyverét adták a számos ellenféllel rendelkező, nagy vitatkozó hírében álló egyetemi professzor kezébe – aki különösebb gátlások nélkül használta is.
Bár Eck többször hangoztatta, hogy nem nagy kedvvel indult erre a küldetésére és hatalmas teher számára (ez később valóra is vált), a huszonnégy biankó hely valószínűleg javított a hangulatán. Augsburgba érve ráírta a kiközösítendők listájára Adelmann kanonokot, aki társszerzőként korábban Eck nézeteit (és személyét, ez akkoriban együtt járt) támadta egy írásában, sőt, egy vacsora során majdnem össze is verekedtek. Eck most pápai megbízottként visszatérve revansot vett: a kanonok, akinek megélhetése teljes mértékben az Egyháztól függött, térden állva könyörgött Eck bocsánatáért és feloldozásért.
De Ecknek még sokan mások is a bögyében voltak. Keringett egy pamflett, amit ismeretlen szerző (vagy szerzők) Eck kigúnyolására írtak Eccius Dedolatus címen. Eck (felvett) neve németül „sarkot” jelent, a gúnyirat jelentése pedig „a legyalult sarok” (mint egy asztal sarka) és amiben a heves természetű Ecket mindenféle módon kikúrálják. Eck két nürnbergi polgárt sejtett a gúnyirat mögött, Pirckhmeimer és Spengler urakat, fel is kerültek a listára. Mindketten a pápai kúriához fellebbezett, tagadva a szerzőséget és azt, hogy lutherkövetők lennének, de hiába, a következő év januárjában kihirdetett kiközösítő bullában Lutherrel együtt az ő nevük is ott szerepelt – Nürnberg városa próbált közbenjárni, hogy elsimítsa a két tisztelt polgárát besározó ügyet. (Lehet, hogy hatékonyabb lett volna nekik is térden állva könyörögniük.)
Eck – személyes ügyeinek „rendezésén” kívül – ezekkel a hamar közismertté váló listázásaival csak azt érte el, hogy a bulla és a pápai fenyegetések még súlytalanabbá és megvetettebbekké váltak, Eck személyét pedig egyre nagyobb utálat övezte. Az egyházi büntetések, kiközösítések erodálódása már jóval korábban elkezdődött, túl sokat használták és egyre több dologra: akár egy későn megfizetett adósság miatt is kiközösíthettek valakit. Eck most ebbe a sorozatba állt be, pedig ő maga mondta korábban Rómában, hogy Luther nem reformot akar, hanem forradalmat. Hogy ez a forradalom tényleg ki is robbanjon, azért ő maga is igen sokat tett.
A pápai rendeletek, kinyilatkoztatások kifüggesztésének és kihirdetésének joga hagyományosan az adott terület püspökét illette. Eck nem sokat foglalkozott ezzel, egyszerűen bevonult és megbízatására hivatkozva nem kért engedélyt semmire – a hivatalos egyházi tisztviselők pedig nyíltan nem mertek tenni semmit, hiszen Eck különleges pápai megbízottnak számított. A kevésbé hivatalos egyháztagok azonban hamar szembesítették a közhangulattal.
Lipcsébe érve, ahol egy évvel korábban a helyi előkelőségek kedvenceként két hetes vitában diadalmaskodott Luther fölött (a saját elemzése szerint), a kifüggesztett pápai bullát ürülékkel kenték össze és letépték. A helyi diákok hangos „Üdvözlégy, legyalult Eck!” kiáltásokkal fogadták és a doktor annyira nem érezte magát biztonságban, hogy eredeti szálláshelyéről, a pálosok kolostorából átköltözött a rettegve félt dominikánusokhoz. (Abba a rendházba, ahol egy évvel korábban, elfeledve és megkeseredve Tetzel atya meghalt.) A diákok később valóban megrohamozták Eck eredeti szálláshelyét, amit üresen találtak és dühükben kidobták az ablakon Eck ott talált szolgáját, a szerencsétlen áldozat pedig úgy esett, hogy kitörte a nyakát. A helyi egyetem rektora külön rendelkezést írt a diákoknak, hogy többet ne bántsák Eck doktort.
Eck Freiburgba menekült innen és a bullát más helyekre inkább csak elküldte, nem személyesen vitte. Erfurtba, Luther korábbi egyetemi tanulmányainak és szerzetessé válásának helyére is küldeményként érkezett a bulla, de a helyiek nem voltak hajlandóak kifüggeszteni. Eck így mégis kénytelen volt személyesen odamenni, hogy pápai követként kikényszerítse a tiszteletet. Illő módon fogadták is és a helyi nyomdászok elkezdték kinyomtatni a bullát, hogy több helyre kifüggesszék, de a várost hirtelen plakátok lepték el, amiken a polgárokat arról tájékoztatták, hogy a helyi teológiai fakultás nem talált tévtanításokat Luther műveiben, csak az igaz Páli teológiát, amit kötelesek meg is védeni. Eck szállását itt is megrohanták és alig tudott elmenekülni a városból. A nyomdából a diákok egyenesen a Gera folyóhoz vitték a bulla elkészült példányait és vízbe dobták, mert meg akarták nézni, hogy „tud-e ez a hólyag úszni” (a „bulla” egyik jelentése a hólyag). Nem tudott.
Wittenberget Eck nagy ívben elkerülte, bár Lutheren kívül más wittenbergi ellenfeleit is felírta a listájára, többek között Karlstadt professzort, akivel Lipcsében Luther előtt vitázott. A helyiek megüzenték neki, hogy csak akkor jöjjön, ha kíváncsi arra, hogy mi lenne az Elbába hajítva, ha Eck mégis eljönni közéjük a bullájával.
Leitzkau városában a prépost kijelentette, hogy csak akkor fogják ott közzé tenni a bullát, ha ő előbb lemond.
Naumburg püspöke nem vállalta, hogy egy személyben döntsön, így mikor a bulla megérkezett, követet küldött Frigyes választófejedelemhez, hogy mit csináljon. Frigyes két tanácsosát és Luthert küldte a helyszínre, mert híre ment, hogy az indulatok kezdenek elszabadulni. Luthert Melanchthon is elkísérte, de elkéstek: a helyiek megtámadták és feldúlták a püspök házát, az öreg püspök pedig Lipcsébe menekült (cseberből vederbe), ahol az események hatásaként elhalálozott. Előtte azonban végrendelkezett és száz forintot hagyott – a kiközösített Lutherre.
Torgauban (Frigyes választófejedelem udvarában) kifüggesztették a bullát, de valaki hamarosan ráírta: A fészek ugyan itt van, de a madarak már kirepültek.
A madarak valóban kirepültek. A kilencvenöt tétel, ami egy később amúgy is orvosolt visszaélés ellen szólalt fel, eddigre már olthatatlan tüzet gyújtott és ezt a tüzet mindkét oldalról szították. Luther személye nemzeti üggyé vált – nemzeti üggyé egy olyan nemzetben, ami akkor még nem vált nemzetté. Hasonló dolgok a környező nagyhatalmaknál – franciáknál, angoloknál, spanyoloknál – elő sem fordulhattak volna, mert ezek a sokkal központosítottabb hatalmak az egyházi ügyeket is saját kezükbe vették addigra, hiába maradtak névleg és gesztusaikban katolikusak és pápahűek (még az angolok is, egy pár évig). A pápai kúria ezért is próbált foggal-körömmel ragaszkodni a németek feletti uralmához, ami itt még sokkal valósabb (és jövedelmezőbb) volt. Mostanra azonban nem csak Luther írásai árasztották el – szó szerint – bestsellerként a német területeket (és nem csak azokat), de propagandaháború is indult, névvel és névtelenül publikált gúnyiratokkal, értekezésekkel, rajzokkal, metszetekkel. Eck fellépése ezt még azzal tetézte, hogy a Luther elítélő bulla gúnyolás egy időre nemzeti sporttá vált 1520 őszén és mikor Luther november végén hivatalosan is kézhez kapta, a két héttel későbbi bullaégetés már egyáltalán nem tűnt a mezőnyből kirívó esetnek. (Aleander könyvégetésekkel kísért útjáról új bejegyzést írok majd).
Eck doktor mindenesetre annyira hálás volt, mikor végül, többé-kevésbé épségben visszatért ingolstadti otthonába, hogy emléktáblát vésetett szerencsés megmenekülése alkalmából.
Élete végéig Luther könyörtelen ellenfele maradt, bár az Egyházban legalább annyira csalódott ő is, mint a wittenbergi doktor.
