Luther pápa: mint a tűz és a víz, amit nem lehet úgy összekapcsolni, hogy ugyanazok maradjanak. Olvastam már olyan alternatív történelmi regényt, ami eljátszott azzal a gondolattal, hogy Lutherből pápa válik, de itt most nem lesz szó semmiféle gondolati játékról: Luther valóban pápának nevezték, méghozzá ott, ahol a pápákat (általában) kinevezik: Rómában. Bár a többi részlet nem olyan szabályos.

A pápa és a világi uralkodók (jelen esetben V. Károly német-római császár, aki Lutherre kimondta a birodalmi átkot nem is olyan rég) harcának egyik hírhedt állomása volt a „Sacco di Roma”-nak nevezett eseménysor 1527 májusától kezdődően. Károly zsoldos csapatai, az elmaradozó zsold és egyéb szervezési nehézségek miatt önállósították magukat itáliai hadjáratuk során és az elképzelhető legzsírosabb célpont felé indultak: Róma ellen.

A város hiába volt a keresztény világ központja, katonai-védelmi téren gyakorlatilag szabad prédának bizonyult. A kétségbeesett védekezés ellenére a harcedzett, profi zsoldosok elfoglalták és feldúlták az Örök Várost, lemészárolva a túlerővel nem törődő, hősiesen védekező svájci gárdát is (az esemény mind a mai napig a gárda tradíciójának része), feldúlták és kirabolták a várost, meggyalázták a szent helyeket, tömeges erőszakoskodásuk során az apácákat sem kímélték. Cajetan bíborost, aki Luther Augsburgban kihallgatta, bíborosi díszeitől és méltóságától megfosztva hurcolták végig a város utcáin. A pápa maradék embereivel az Angyalvár erődjében sáncolta el magát, amit a zsoldosok, megfelelő szervezettség és ostromszerek híján nem tudtak lerohanni: egy időre patthelyzet alakult ki, bár a város maga elesett és részeg, erőszakos tivornya helyszínévé vált, ami majdnem fél évig tartott.

A város elfoglaló zsoldosok között sok német nemzetiségű katona volt és – mint a németek jelentős része – sokan közülük Lutherrel szimpatizáltak. Valószínűleg ebben túl sok keresztényi meggyőződés és teológiai ismeret nem volt, a pápában inkább az elnyomó, kizsákmányoló külső hatalmat látták, Lutherben pedig azt, aki ezzel szembeszállt. Mindenesetre többen, egyfajta korabeli pszichológiai hadviselésként, az Angyalvárban megbújó pápának olyasmiket ordibáltak be, hogy „Luther pápa az üdvözletét küldi”, és hasonlókat. Egy alkalommal, különféle rabolt egyházi öltözékekben még pápaválasztást is rendeztek bíborosoknak öltözve és ott közfelkiáltással megszavazták Luthert pápának.

Luther 1510 végén érkezett Rómába, egy idősebb szerzetestársa kísérőjeként, rendjük egy ügyének követségében. Bár a regényben ez nem jelenik meg, egyfajta írói játékként mindenképpen ábrázolni akartam azt, hogy kegyes, búcsút kereső nevesincs szerzetesként áthalad azon a ponton, ahonnan pár évvel később bortól és vértől megrészegedett honfitársai majd az ő nevét kiabálják be a Szentatyának. (Mikor Luther ott járt, a pápa VI. Gyula volt, egy harcos pápa, aki valószínűleg igen hamar lerendezte volna a városa ellen vonuló zsoldoshadat, ha még ő van uralmon, hatalma teljében.)

„A város képe nem sokat változott a falakon áthaladva sem, kicsit kevesebb lett a rom és több az épület, de az összhatás ugyanaz maradt. A Tevere túloldalát az Angyalvár erődje vigyázta, mögötte a Vatikán dombján állt a Szent Péter templom, ahova Martin is készült, hogy a hét szent templomból álló zarándokútja végén teljes búcsút nyerjen. A folyó partja meredeken szakadt le a vízig, feltárva az utcák alatti rétegeket. Legalább két kopja magasak a romok! Martin már korábban is sejtette, mikor elhaladtak egy–egy nincstelenek lakta, szögletes ház mellett és az utcáról az üveg és fatábla nélküli csupasz ablakokon benézve mélybe húzódó lépcsőket és leszakadt padlókat láttak, de nem gondolta volna, hogy a pogány város pusztulása ekkora mértékű. Isten haragja sújtott le rá minden pogányságáért és a mártírok kiontott véréért. Beleborzongott a gondolatba.”

(részlet a regényből)

Ezt a bizonyos helyet, ahonnan a német (talán nem a legjobb értelemben vett lutheránus) zsoldosok a bent védelmet kereső pápának kiáltoztak, még egyszer érinti hősünk a regényben. Római küldetésük zárásaként házigazdájuk elviszi a zarándokokat a leendő Szent Péter székesegyház helyére, a katedráliséra, aminek a felépítését – többek között – búcsúcédulák árusításából próbálták fedezni, a regényből is ismert következményekkel. Martin itt még hű katolikus és csak az olvasó tudhatja, hogy olyan helyszíneket érint, amiket soha többé nem fog látni, mégis nagy hatással lesz rájuk.

„Hazaindulásuk előtti délután Fra Anselmo összegyűjtötte a Santa Maria del Popolo vendégházában megszállt német zarándok- és követ testvéreket és átvezette őket a Teverén, az Angyalvár falai alatt, hogy zarándokútjuk végén még egy utolsó misét tartsanak a San Pietro egyik oltáránál. A régi katedrális mellett egy nagy megtisztított terület húzódott, amit Martin első alkalommal nem is nagyon nézett meg magának. Akkor, az egész napos zarándokútja végén, a hetedik, utolsó állomáshoz érve már az ereje is kezdte elhagyni és a szeme sem tudott már sok új dolgot befogadni. Olyan voltam, mint egy söröskorsó, amibe egy egész tömlőt akarnak beletölteni. Most, kipihenten, Fra Anselmo kimért, nyugodt lépteit követve rácsodálkozott arra, hogy mennyi minden hat teljesen újnak a San Pietro egyszer már meglátogatott falai között és környékén.

– Ez lesz a földkerekség legnagyobb katedrálisa – magyarázta Fra Anselmo a régi, több mint ezer éves, pusztulásában is valahogy dacos régi székesegyház melletti területre mutatva. – Ha felszentelik benne az oltárt, a régit San Pietro-t is lebontják. Nézzék meg jól a testvérek és imádkozzanak az Egyház építéséért és a jámbor lelkekért, akik a búcsút elnyerve ezt a szent templomot is építik!”

(részlet a regényből)

A kép forrása: Wikipédia