Luther apjával, Hans Luderrel nem csak a leghíresebb fia ápolt különleges viszonyt, hanem én is. Mikor elkezdtem tervezni a regényt, hamar rájöttem, hogy az elbeszélőmódként választott közeli E/3 kevés lesz ahhoz, amit a regénnyel felvállaltam. (A közeli E/3 a főhősre koncentrálva, szinte az ő nézőpontjára szűkítve mesél, de mégis több lehetőséget ad, mint a kezdő írók által szeretett, de valójában nagyon nehéz E/1-es mód). Luther világa, a történelem, amibe belenyúlt jóval szélesebb, gazdagabb annál, mint amit Luther személyén keresztül meg lehet mutatni, így azt találtam ki, hogy a címszerelő életének szakaszait egy-egy keretszemély nézőpontjával bővítem. A keretszemély olyan kortárs, aki valami miatt fontos Luther történetében és ad egy külső nézőpontot. Az első keretszemély pedig nem is lehetett más, mint Luther apja, Hans Luder.
Hans Luderrel kezdődik a regény első kötete, 1484-ben, mikor Luther már él, apja pedig egyszerű bányászként próbál – szó szerint – összekaparni valamit, amiből a családja tovább tud lépni. A kezdőfejezet egy nap története, amikor Hans nevet szerez, nem csak a bányászok között, hanem egész Mansfeldben. Ez volt az a fejezet, amire a legtöbb háttéranyagot olvastam el ahhoz képest, amennyit végül felhasználtam belőle: a korabeli bányászatról, a babonákról és egyéb hiedelmekről, démonokról és koboldokról, amik az akkori emberek – főleg a babonás föld alatti munkások – világának szerves részei voltak. (A történet is egy ilyen szálra épül fel.) Próbáltam annyira hiteles lenni, amennyire csak tőlem telt, például azért a pár mondatért, ami arról szól, hogy Hans milyen szerszámokat fogva száll le a mélybe egy több száz oldalas korabeli bányászati könyvet rágtam át – és persze nem bántam meg, hiszen ilyenkor a háttéranyag nem csak abban a pár mondatban van jelen, hanem sok minden másban is.
„– Itt... itt lesz – suttogta a fiú, majd nem mozdult.
– Mi van? – mordult rá Hans.
– Én... én innen... nem megyek tovább.
Hans már így is úgy érezte, hogy egy emberöltőnyi időt görnyednek ebben a szűk vágatban, a démon által szétszórt köveken botorkálva. Vastag sapkája ellenére az előbb úgy beverte a fejét, hogy egészen beleszédült, de még ennél is rosszabb volt a hátába beállt fájdalom. Itt kuporgok és egy kölyök bűzlő hátsóját szagolom, ahelyett, hogy...
Nagy volt a kísértés, hogy minden dühét az előtte kucorgó fiúra öntse, puszta kézzel, vésővel, kalapáccsal, ha kell, foggal–körömmel, de inkább nyelt egy nagyot és próbált valamennyire higgadt maradni. Különben se férne rendesen hozzá, ez az átkozott sziklafal mintha egyre jobban körül zárná. Nem véletlenül küldenek le ilyen kölyköket, azok jobban elférnek. Hirtelen bevillant előtte egy kép a saját fiáról, ahogy tízévesen kövekkel tömött zsákokat vonszol négykézláb egy ilyen vágatban. Valami furcsa dühöt és szánalmat érzett egyszerre. Összeszorította a fogát. Nem, egy Luder fia nem lesz ilyen... ilyen, mint ez a...
– Engedj előre! – dörrent a fiúra.”
Hans Luder egy nyers, kemény, de a maga módján egyenes és becsületes ember volt. A helyi törvények miatt nem örökölhetett földet, ezért vándorolt el ősei földjéről és próbálkozott a bányászléttel. Másképp volt okos, mint a később híressé vált fia, tudta, hogy ő nem a tudományok embere, de arra is hamar rájött, hogy nem akar a föld alatt megrohadni, és főleg nem akarja, hogy az ő gyerekei kövessék a bányák mélyére. Szorgalmas munkával végül nem csak a tárnákból, hanem a társadalmi rétegéből is felküzdötte magát: sikeres üzletember lett, Mansfeld megbecsült polgára, mai fogalmainkkal felső középosztálybeli, egy paraszt föld nélküli fiából takaros házzal és vagyonnal rendelkező városi tanácsos.
Gyermekeit, főleg Martin fiát még magasabbra szánta: grófok, fejedelmek jogászává – gyakorlatilag ennél magasabb pozíció az ő származásukkal nem is létezett világi pályán. Hans vasakarata nem sok választási lehetőséget hagyott a körülötte élőknek, főleg nem azoknak, akik Isten és a világi törvények alapján az uralma alá tartoztak. Luther és az öreg Hans korai története gyakorlatilag Hans álmainak megvalósításáról szól: Martin a helyi latin iskolába, később Magdeburgba, majd a család anyagi helyzetének átmeneti romlásával Eisenachba jár, majd – Hanshoz illő ambícióval – az egyik legnevesebb egyetemre, Erfurtba iratkozik be, hogy sikeresen a szabad művészetek magiszterévé váljon, és megkezdje jogi tanulmányait, amit egyébként szíve mélyéből utált, de előszobája volt annak a karriernek, amit szántak neki.
Luther első komoly, önálló döntése egész életében gyakorlatilag az, amikor – a legendás viharélmény hatására – jelentkezik szerzetesnek. Ebben a döntésében a lelki útkeresésen túl minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy ez volt az egyik leghatékonyabb, mégis legális módja annak, hogy kilépjen édesapja tekintélye alól. Hans Luder egy darabig mindent meg is tett, hogy „elveszni látszó befektetését” visszaszerezze: fenyegető, becsmérlő leveleket írt (diktált), megtagadta atyai engedélyét a szereztbe való belépéshez (így Luthert még novíciusnak sem akarták bevenni, sőt, az ágostonos atyák is inkább arra bíztatták, menjen vissza a világba), de végül két gyermekét is elvitte egy betegség és Hans Luder megtört: elengedte, de gyakorlatilag kitagadta a fiát. Mikor pár évvel később Luthert pappá szentelték, első miséjére meghívta az apját, aki – talán meglepetésre – el is jött, de sem öröm, sem békesség nem volt a szívében, büszkeségről nem is beszélve. Kisebb botrányt is csapott, mikor Luther egy suta, kedélyeskedő megjegyzésére egyenesen démoni eredetűnek nevezte a fia viharélményét, a szerzetesi fogadalmára indító eseményt.
„A mansfeldiek maguk közé ültették, szemben apával, étellel teli tálat toltak elé, köszöntötték, kérdezgették. Martin feje már zsongott a sok élménytől. Apa ott ült vele szemben, néha mondott valami rövidet, velőset a társalgáshoz kapcsolódva. Egyszer mintha Martinra is mosolygott volna. A mise lelke mélyéig ható nyomása már szertefoszlott, az étel, a társaság és az erős bor megvidámította Martin szívét. Apára mosolygott ő is. Meg kell vele osztanom mindezt!
– Édesapám! – szólította meg az asztalon keresztül. – Édesapám, miért ellenezte annyira, hogy szerzetessé váljak? Látja, hogy milyen nyugodt élet ez, hogy milyen istenes élet!
Apa úgy csapta az asztalra a korsóját, hogy az tucatnyi részre robbant szét, a cserépdarabok és a sörcseppek szanaszét repültek. A zsongás egy pillanat alatt elhalt.
– Nem tudja–e, nagyságos kend – dörrent rá Martinra möhrai paraszti beszédének vaskos ízével –, nem tudja, nem olvasta soha a negyedik parancsolatban azt, hogy „Tiszteld apádat és anyádat”?! És kend úgy tiszteli az apját és az anyját, hogy magukra hagyja őket vénségükre!
Martin levegő után kapkodott, úgy érezte, mintha egy péklapáttal mellkason ütötték volna.
– De... – hebegte, és újra gyerek volt, aki kitépte magát apa sörszagú kezéből hogy a mansfeldi erdők közé fusson. – De hát így sokkal jobbat teszek Önöknek, nap mint nap Istenhez imádkozva Magukért...
Erre apa olyat mondott, hogy még két asztalnál odébb is felugrottak a jámbor szerzetesek. A pár hellyel odébb ülő prior atya is szokatlan fürgeséggel felpattant és apa mellé lépett, hogy csitítsa, pár pillanattal később egy doktori kalapot viselő professzor is ott termett. Apa dühösen szorította kezében a cserépkorsó fülét, vállát felhúzta a rá zúduló nyugtató szavak és érvek hallatán, de csak fél füllel hallotta a tiszteletreméltó nagy emberek szavait, tekintetét Martinon tartotta és valósággal a gyalult lócára szögezte, amire balszerencséjére leült.
– Isten... – nyögte végül Martin halkan. – Isten hívott el ide. Ahogy megírtam... Villám csapott le mellém és fogadalmat tettem...
– Villámcsapás! – dörögte apa és a korsóból megmaradt fület is izzé–porrá zúzta a sörtől iszamós asztallapon. – Villámcsapás! Csak vigyázzon kend, nehogy egy démon fingja legyen az a villámcsapás!”
Kapcsolatuk csak akkor állt helyre, mikor Luther – immár híres emberként és fejedelmek tanácsadójaként, ha nem is pont úgy, ahogy apja eltervezte – családot alapított. Mikor Hans Luder már halálos betegen feküdt otthon, fia – ellenségei miatt – nem tudta meglátogatni, de levelet küldött, amiben leírta neki az „új” hit tanításait, az üdvösségre vezető utat. A helyi lelkész olvasta fel Hansnak az írást, majd megkérdezte tőle, hogy hiszi-e mindezt. Mire Hans: „Gazember lennék, ha nem hinném!”
Hans Ludert, bár élőben valószínűleg nem szeretnék közelebbi kapcsolatot ápolni vele, karakterként nagyon hálás figurának találtam, kifejezetten élveztem a róla szóló vagy őt is szerepeltető jelenetek írását. Mikor búcsút vettem tőle a Luther első miséje utáni botrányos lakomán, sajnáltam, hogy jó ideig nem fog előkerülni, és amikor előkerül majd, már akkor sem lesz az az erőteljes figura, mint Luther korai éveiben. A „hálás” jelző persze nem jelenti azt, hogy szimpatikus. De egy ilyen céltudatos, nyers, a maga módján viszont becsületes és két lábbal a földön járó alakot remek feladat ábrázolni, odavetett félmondataiban több anyag van sokszor, mint mások hosszas monológjaiban. Ami külön rétegeket ad hozzá, hogy Hans Luder családos ember és identitásának fontos része az, hogy családos ember – ha ez a család nem is a boldogság forrása egyik tag számára sem. Személyiségét és hatását feleségével, gyermekeivel, a város polgáraival szemben való viszonyában lehet kibontani, mélyíteni – és megmutatni azt, hogy a maga módján mind az apának, mind a fiúnak igaza volt. Később ugyanez a konfliktus tükröződik majd vissza Luther és a pápa konfliktusában, sőt az is valószínű, hogy a mindent leuraló és irányítani vágyó apa képe nélkül Luther lelki élete, Istenkeresése majd a római egyházzal való viszonya, szakítása se lett volna ugyanolyan – ha lett volna egyáltalán.
Csak azt nehéz eldönteni, hogy Luther Márton apjának, vagy Hans Luder fiának lehetett-e nehezebb lenni…
(A második kép forrása: Ninirc Games - Luther kártyajáték )
