Luther már életében legendás alakká vált és ez később csak fokozódott. A legendás alakok egyik jellemzője, hogy születésüket, küldetésüket különféle jóslatok jelzik előre. Mindez történészi szemmel maximum a „vak tyúk is talál szemet” esete lehet, de egy életrajzi regényben remek dramaturgiai eszköz ilyesmiket felhasználni, nem történelmi tényként, hanem szóbeszédként, egy kevésbé fontos szereplő elszólásaként. Egyfajta összekacsintás ez az olvasóval, hiszen – nagyobb részük – már tudja, mire utal ez, míg ahol, amikor a regényben elhangzik, a szereplők számára még csak a jövő homálya.
Három ilyen „próféciát” gyűjtöttem most össze.
„– Hm – horkant fel az egyik vendég. A ferencesek csuháját viselte, mint Braun atya, de nem az eisenachi rendházba tartozott, hanem csak átutazóban járt itt és így ülhetett most ő is az atya tizenkét vendége között. Martin nem emlékezett a nevére. – Hm. Testvéreim talán túlontúl bátrak az idők jeleninek vizsgálatában. Úgy tudom, nem veszélytelen dolog ezen elmélkedni. Eszembe jut jámbor testvérünk az itteni rendházból, aki az utolsó idők iránti buzgóságában magasabban talált bölcselkedni, mint ami adatott neki.
Braun atya elkomorodva ráncolta a homlokát.
– Hilten fráterre gondol a testvérem? – kérdezte kis szünet után.
– Johannes Hilten fráterre, igen – bólogatott a ferences barát. – Már ha engedi a testvérem, hogy szó essen róla.
– A testvér bölcs belátására bízom – vont vállat Braun atya.
Martin összenézett Fritzzel. Hallottak pletykákat a szerzetesről, az egész városban suttogta ezt–azt, de nyíltan nem hozták szóba, így nem is lehetett pontosan tudni. Az asztaltársaságon végignézve a többiek is így voltak ezzel. A távolból jött ferences barát talán nem érezte, hogy ez ennyire titokzatos dolog.
– Magam is olvastam Hilten fráter egy levelét, amit több kolostornak is megküldött – mondta komótosan. – Dániel könyvét tanulmányozta buzgón és bonyolult számításokat végzett, majd arra jutott, hogy a világ vége csakugyan közel van és a Dániel által megjövendölt korszakok a végükhöz értek. Egész pontosan azt állítja, hogy tizenhat év múlva a világ vége elkezdődik és hatalmas káosz és felfordulás közeleg.
– Tizenhat év múlva? – kérdezte a kalmár, akin látszott, hogy a számok nem idegenek a számára. – Tehát nem most, ahogy a század véget ér?
– Tizenhat év múlva. Ezerötszáztizenhat. Ez Hilten fráter száma és komolyan is gondolja.”
A regényben a fiatal, egyetemi tanulmányai előtt álló Luther a századforduló estéjét egyik lelki atyja, Braun páter és vendégei társaságában tölti és többek között az utolsó időkről beszélgetnek, a világ végéről, amit sokan az 1500-as évre vártak (ismerős lehet az érzés 2000-ből számunkra is). A jóslatot tevő ferences testvér, már ha a Luther okozta felfordulásra gondolt, egy évet tévedett, utána pedig már nem volt módja korrigálni, mert a történet szerint engedetlensége miatt befalazták a cellájába és csak egy kis nyílást hagytak, ahol ételt és italt kaphatott. (A történet forrása Friedenthal könyve, a szerző szereti az ilyen kis színeseket, amikkel a Luther életrajzát fűszerezte.)
A második prófécia Luther egyetemi éveiből származik, történelmileg ez is kérdéses, de mivel akár el is hangozhatott volna, beillesztettem a regénybe.
„– Meg fogok halni? – kérdezte Martin.
– Nem fog meghalni a baccalaureus úr – felelte egyből az öregember és Martin sebláztól csillogó szemébe nézett. – Nem kell emiatt félelmekkel együtt feküdnie. Ön még nagy emberré fog válni.
Martin legszívesebben felnevetett volna, de nem érzett hozzá elég erőt magában.
– Nagy emberré válok a kárhozatban – suttogta inkább maga elé.
– Kárhozatban? – kapta fel a szót az öregember. – Miért beszél itt kárhozatról? Nincsen talán megkeresztelve a deák úr?
Mintha gúnyolódna ezzel a megszólítással. Martin arca elkomorult.
– Ezerszer beszennyeztem azt a keresztvizet.
– És az oltáriszentség?
– Méltatlanul veszem magamhoz minden egyes alkalommal.
Az öregember fáradtan sóhajtott egyet.
– Hozzon akkor áldozatot és vegyen magának búcsút – javasolta. Martin szárazon felköhögött.
– Nem hoz megnyugvást – préselte ki nagy nehezen a szavakat fájó torokkal.
A borbély megcsóválta a fejét.
– Akkor mi hoz megnyugvást? – kérdezte. Martin nem tudott válaszolni. Gyengének érezte magát, szomjasnak, száraznak, tagjai egyszerre égtek és vacogtak. És mindez belülről fakad. Szívesen feljebb húzta volna a takarót magát, akár az álláig beburkolózva, de nem mert megmozdulni, attól félt, hogy a legkisebb mozdulattól is újra felszakadnak az erei és ezúttal nem lesz már több...
Nem lesz semmi.
– Van, aki egyszerű dolgokban is megnyugvást talál – jegyezte meg az öregember. – Misét hallgat és szép életet él. Meggyón és megszabadul a bűnei súlyától.
Martin merev tekintettel bambult a feje fölött feszülő gerendára, ami az emeletek súlyát tartotta.
– Van, akinek a második keresztség sem elég – tette még hozzá az öreg.
– Második keresztség – ismételte meg halkan Martin.
– A mindenestül Istennek szentelt élet. Amikor életében meghal az ember a világ számára.
Az öregember elrendezte az eszközeit és óvatos mozdulatokkal betekerte őket egy sötét színű posztóba, majd a batyut a hóna alá fogva nehézkesen felállt. A borbélyi köténye mintha egy reverendára lett volna felkötve, de Martin mindent homályosan látott, ami az ágy lábán túl esett.
– Változásnak kell jönnie – dünnyögte az öregember. – Nagy változásnak. Így, ahogy van, nem maradhat ez a dolog. Isten áldja, baccalaureus úr!”
Luther hazafelé tartva véletlenül megvágja magát, visszaviszik Erfurtba, ellátják, de éjszaka felszakad a combsebe és majdnem elvérzik, Máriához fohászkodik kétségbeesésében. Másnap egy öreg borbély kötözi át, akit nem ismer de inkább egy paphoz hasonlít, mint seborvoshoz, a fenti beszélgetést vele folytatja. Itt a jóslat Luther szerzetessé válását is előrevetíti.
A harmadik jóslat az Itáliai útjához kötődik és maga a jóslat történelmileg hiteles – utólag bátran Luther személyéhez köthetjük. Rómába tartva Firenzében több időt kell eltölteniük, mert Luther az „utazók betegségében” szenved, valamiféle gyomorfertőzéstől, amit a helyi kolostor jól felszerelt kórházában gyógyítanak. Lábadozása alatt vendéglátójuk elviszi a szerzeteseket Firenze főterére, ahol korábban megégették Fra Savonarolát, a dominikánus atyát, aki egy időre a város teokráciává változtatta és szembeszegült a világi hatalmak mellett a pápával is.
„– Micsoda máglya volt az, amit Fra Savonarola rakatott a polgároktól elkobzott világi könyvekből, festményekből, karneváli álarcokból! – folytatta Fra Alejandro. – Amit nem tudtak elégetni, azt összetörték az Ifjak. Pár évvel később pedig ugyanott, egy hasonló máglyán végezte ő maga is, egyházától és népétől kitagadva. Felakasztották majd porrá égették a testét. Kínvallatása közben beismerte, hogy a próféciáit, amik annyi felfordulást okoztak, csak kitalálta.
Martin elfordult a szobortól. A szabad művészetek magisztereként megtanulta tisztelni és szeretni a letűnt pogány világ dolgait, de szerzetesként és a bibliatudományok leendő mestereként inkább hajlott arra, hogy egyetértsen a hírhedt Fra Savonarolával a világi dolgok elpusztításában. Tőlem is elvették Vergiliust és Plautust és milyen jól tették.
– Milyen próféciák voltak ezek a kitalált ostobaságok? – kérdezte Karl testvér.
Fra Alejandro sóhajtott egyet.
– A leghírhedtebb az volt – felelte kelletlenül –, hogy megjövendölte, északról, az Alpokon túlról újra meg fog jelenni Kürosz és mikor eljön, megreformálja az egyházat.
Martin nem tudta eldönteni, hogy Fra Alejandro most azért beszél ilyen rejtett feldúltsággal a megégetett eretnek domonkos atyáról, mert annyira felháborította az eretneksége, vagy azért, mert valami másféle érzelmet táplál az ügye iránt. Később, mikor a kolostor könyvtárában megmutatta nekik Fra Savonarola egy, még életében kiadott kötetét, amit a hivatalos egyházi végzések ellenére is megőriztek az állományban, Martin még gyanakvóbbá vált. Ráadásul azt is megtudta, hogy az Üdvözlégy olasz változata, mikor hozzáteszik a végén, hogy „most és halálunk óráján”, az is az eretnekké vált atyától származik.”
Savonarola próféciája mélyen bibliai: Kürosz neve és az északról jövő veszedelem mind ószövetségi kép, mint ahogy a hegyekről leszálló ítélet is az. Egy firenzei számára ezeket a hegyek az Alpok vonulatait jelentették, amiken túl a német fejedelemségek voltak: itt ér össze a dolog Lutherrel, aki ugyan messze állt attól, hogy Küroszhoz fogható uralkodónak nevezhessük a maga kis wittenbergi ajándékba kapott rozoga otthonával és anyagi helyzetével, de szellemi értelemben valóban jelentős alakká vált az egyház reformját érintően.
Ezek és a hozzájuk hasonló jóslatok történelmileg persze nem állják meg a helyüket, de mégis bemutatják azt a várakozásteljes hangulatot, ami az adott kort jellemezte egyházi és világi téren (már amennyire ezt a kettőt el lehetett választani). Lutherben, főleg fellépésének a kezdetén, sokan azt a személyt látták, akit már régóta vártak és sokak számára ő testesítette meg mindazt a reménységet, amit az évszázados problémák megoldásaként vártak. Valahol törvényszerű az, hogy nem felelhetett meg mindegyiknek.
