Luther vidéki származású diákként, később a rendházak falai és a regulába megírtak közé zárt szerzetesként meglehetősen szűk rálátással rendelkezett arra a világra, amit később a feje tetejére állított. Ezt a szűkösséget szerettem volna fellazítani a részeket kísérő keretszemélyek nézőpontjaival, olyan szereplőkével, akik így vagy úgy, de kapcsolatban álltak a főszereplővel.
Hans Luder (1459 – 1530)
„Amikor Coelius úr, a mansfeldi völgy lelkipásztora megkérdezte idősebbik Luthertől, annak végórája elérkezvén, hogy hiszi-e mindazt, amit a keresztény hitt cikkelyei tanítanak nekünk, emez így felelt: Bitang ember, aki nem hiszi!”
(Asztali beszélgetések, §5563, Márton László fordítása)
Luther apja parasztcsaládból származott, de mivel a földet nem örökölhette, bányász lett, majd innen felküzdötte magát választott városa, Mansfeld megbecsült polgárai közé. Erőteljes, céltudatos személyiségével Lutherre is rányomta a maga bélyegét: a fia első önálló döntése gyakorlatilag az volt, mikor szerzetesnek jelentkezett, kivonva magát az apja hatalma és általa elrendelt sorsa alól. A szabadulás persze nem volt ilyen egyszerű: Luther istenképét nagyon sokáig az apaképe határozta meg és torzította, Hans Luderrel vitázott akkor, mikor Istennel viaskodott, de a pápákkal való harcát is könnyebb megértenünk, ha ismerjük az édesapjával való kapcsolatát. Hans ugyanakkor a fia által (is) elhozott új kor előfutára volt vállalkozó, korai kapitalista szellemével és a társadalmi osztályok közötti mozgásával; fiát még magasabbra szánta. Mindez meg is történt, ha nem is úgy, ahogy eltervezte. Fia nagy ember lett, fejedelmek és bárók tanácsosa, és az annyira vágyott unokákkal is megörvendeztette végül, sőt, Hans Luder leszármazottai még ma is élnek. Luther házassága és apává válása végül az öreg Hansot is megbékítette. Luther levele halálos betegséggel küzdő apjához közös történetük megható lezárása – az öreg Hanshoz méltó végszóval.
Ulrich von Hutten (1488 – 1523)
„A mainzi püspök Hutten könyveit, s amit csak a pápa ellen adtak ki, rendeletileg betiltotta, a saját fejére gyűjtve ezzel parazsat. Hutten hatalmas elszántsággal vértezi föl magát a római pápa ellen, fegyverrel és tollal egyaránt.”
(Luther levele Spalatinnak, 1520. október 3, Márton Jenő fordítása).
Életének korai szakaszában mintha mindenben Luther ellentéte lett volna: nemes származású, de társadalmilag-vagyonilag hanyatló családba született, apja kevésre becsülte és kolostorba adta: a szülői hatalommal való szembeszegülését Lutherral ellentétben a rendházból való szökéssel fejezte ki. Megvetette a papokat és a szerzeteseket, a tudatlanság képviselőit látta bennük, mint azt a társszerzőként (titokban) írt Sötét férfiak leveleiben is részletesen kifejtette. Rómában a németeket elnyomó és kiszipolyozó külső hatalmat látta, rendjében, a (rabló)lovagokban pedig a németek szabadságát elhozó erők egyikét. Albrecht érsek barátjaként és udvaroncaként Luther fellépését is ellenségesen és kárörvendve fogadta, de később az oldalára állt, ha nem is abból a vallásos meggyőződésből, mint ami a wittenbergi doktort hajtotta. A Luthert kiátkozó pápai bullában így Ulrich von Huttennek is jutott pár szó. A reformációt erőszakkal, fegyverrel megsürgető oldalhoz csatlakozva Ulrich a lovagi felkelés bukásában is osztozott: az elismert, irodalmi sikerei ellenére koldusszegény költő-lovag száműzetésben, az élete második felét megmérgező vérbajától legyengülve halt meg egy svájci szigeten. Levelezését tartalmazó ládájának – ami a korabeli Európa szinte összes jelentős személyiségétől tartalmazott írásokat, sokszor igen kompromittáló, kényes sorokat is – hamarosan nyoma veszett. Ulrich von Hutten csak jóval halála után vált a németek megbecsült nemzeti, humanista költőjévé.
Albrecht von Brandenburg (1490 – 1545)
„Az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésben Albert mainzi érsek egyszer a Bibliát olvasgatta. Történetesen odamegy hozzá az egyik tanácsosa, és megszólítja: „Nagyságos választófejedelem uram, mi dolga van választófejedelmi nagyságodnak ezzel a könyvvel?” Amaz pedig így felelt: „Nem tudom, miféle könyv ez, mert minden, ami benne olvasható, ellenünk szól.”
(Asztali beszélgetések, §6509, Márton László fordítása)
Luther történetébe úgy került bele, mint Pilátus a Krédóba: ha megkérdezik előtte, biztos a kimaradást választja. A Brandenburgot is uraló Hohenzollern család tagjaként egyházi pályára irányították, bár mi sem állt távolabb a személyiségétől és érdeklődésétől – akkoriban ez nem számított. Családi hátterének köszönhetően gyorsan lépdelt felfelé az egyházi ranglétrán, pozícióit főleg a Wettin-ház rovására szerezte, kiábrázolva a két ház közti lappangó, de egyre fokozódó feszültséget, amit később a reformáció eseményei is felkavartak. Humanisták támogatójaként nem igazán akart egyházi ügyekkel foglalkozni, bár nem sokkal a Luther-ügy kirobbanása után még bíborossá is kinevezték. Élete végéig Luther nyílt ellensége, de titokban tisztelője maradt. Egy időben azon is gondolkozott, hogy választófejedelemségét, az új tanokat követve, átalakítja világi fejedelemséggé és megházasodik, de a gyorsan változó erőviszonyokat látva megmaradt katolikusnak. Ulrich von Huttent barátjának tartotta és udvarába fogadta, fontos diplomáciai küldetéseket is rábízva. (Ulrich a vérbajról írt művét egyenesen az érseknek ajánlotta, akivel társak voltak ebben a betegségben is). Miután a költőt a pápai bulla Lutherrel együtt kiátkozta, útjaiknak el kellett válniuk. Magyar vonatkozással is rendelkezik: Cillei Borbála dédunokája volt.
