Ne kerülgessük tovább a dolgot: a reformáció emlékévében nem fog megjelenni a Luther-regény, legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint, legalábbis abban a formában és módon, ahogy be lett harangozva például itt. Lehet szépíteni, de minek: egyelőre úgy tűnik, ez a vállalkozás beállt a földbe és immár nekem sincs kedvem kiásni onnan.

Nem könnyű dolog elengedni két év munkáját, még úgy se, hogy korábbi tapasztalataimra hallgatva úgy álltam neki a Luther-trilógia megírásának, hogy nagyon figyeltem arra, ne vonjon el időt és energiát a kenyérkereső munkámtól, és – ami még fontosabb – a családdal töltött időmtől. Lyukasórákban, éjszaka, gyerekkocsi tologatása közben dolgoztam a kéziraton és így született meg egy év alatt a bő kilencszázezer karakteres első kötet, majd a következő évben a második kötet kétharmada (itt tartok jelenleg). A veszteség tehát nem elsősorban anyagi, sőt, akár felfoghatom úgy is, mint egy hobbit, egy értelmesen eltöltött időt, egy mélyebb kirándulást Luther korába, sőt, Lutherbe magába, harcaiba, felismeréseibe, tanításaiba; haszontalannak nem nevezném, lévén az egyik szakmám szorosan kapcsolódik mindehhez. Ráadásul élveztem a dolgot: jó volt újra írni, kutatni, megfogalmazni a gondolatokat, alkotó emberré válni – állítólag nem is sikerült rosszul, ami végül kijött belőle. Igen, tudom, hosszú lett. Azért lett hosszú, mert ez volt az alapkoncepció, így beszéltük meg az elején a kiadó szerkesztőjével, hogy három féltégla lesz és ehhez tartottam magam, méghozzá meglehetősen pontosan. Az első kötetet harminc harmincezer karakteres fejezetre terveztem és a végeredmény, jegyzetekkel együtt lett 930 000. Ez pont az a karakterszám, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy egy semmiből beeső kézirat esetén a legtöbb kiadót elriassza. És ez még csak az első kötet.

A második sem lesz rövidebb: Lutherről sokat lehet írni. Talán az se véletlen, hogy a róla készült feldolgozások nem nagyon vállalták fel azt, hogy az egész életét bemutassák, hiába kapcsolódott szinte mindegyik életszakasza, életeseménye fontos történelmi fejleményekhez, fordulópontokhoz vagy olyan témákhoz, kérdésekhez, amik mind a mai napig aktuálisak. A történtek ellenére továbbra is örömmel dolgozom a kéziraton: a publikálás lelövése óta is írok és hamarosan befejezem a második kötetet, aminek a végén hazatér a wartburgi száműzetésből. A harmadik kötet sem szűkölködik eseményekben: a lovagok lázadása majd a parasztháború, Kata asszony, a reformáció különböző ágainak szétválása, anabaptisták, a kényes zsidó-téma… Ezzel a kötettel még nem tudom, mi lesz, lehet, hogy csak tervekben marad jó időre. A másodikat valamikor tavasszal lezárom és utána kicsit el akarok szakadni a dologtól, hiába van fejben minden kész az utolsó részhez is.

Az történt tehát, hogy miután kiadói-szerkesztői megkeresésre megírtam az első részt, azt a kiadó elfogadta, megszerkesztették, megjelenési időpontot kapott, az evangélikus oldalon még egy sajtóhírt is sikerült megjelentetni róla. Szóval, miután már úgy tűnt, hogy sínen van a dolog, az egyik legnagyobb hazai könyvkereskedőcég pont ebben az időszakban érezte úgy, hogy hosszú agóniájának végére kellene érnie és ezzel számos más kiadó mellett a Luther-regényt megrendelő kiadónak is alaposan betett, aminek az egyik mellékhatása az lett, hogy az egész lutheres projektet törölték. Valahol megértem a szükségszerűséget, valahol nem, erről nem is írnék semmi további reflexiót.

Ezek után a regény ötletgazdája és szerkesztője végigházalta a szóba jöhető hazai kiadókat a gyakorlatilag kész, szerkesztett és az 500. évforduló miatt szinte már aktuálisnak is tekinthető kézirattal, de hiába. Ez is stornó. Felmerült még egy támogatási kérelem egy témához-alkalomhoz illő szervezetnél, ami benyújtásra is került és maga a kézirat pozitív visszhangra talált, de a szükséges egymilliós összeg némileg csökkenti a pozitív kimenet esélyeit. (Ez még függőben van, esélyes, hogy úgy is marad.) Menekülőútként került elő a magánkiadás, ami ma, a digitális nyomdák, POD-ok, webáruházak korában nem járhatatlan út. Utánajártam, ajánlatokat kértem, számoltam és arra jutottam, hogy – ha persze nem olyan profi végtermékkel, mint egy rendes kiadónál, de – meg tudom csinálni úgy, hogy még akár keressek is rajta. (Bár ez a szempont elég hátul van, de nyilván számít.)

Meg tudom csinálni, de arra is ráébredtem, hogy nincs kedvem hozzá. Egyszerűen nincs. Nagyon nincs. A könyvkiadás sokféle részfeladata közül egyhez értek valamennyire: az íráshoz. Ez megy úgy-ahogy. Egy kicsit talán szerkeszteni is tudok, amatőr szinten, de persze nem saját szöveget. Ahhoz viszont, hogy egy olyan kézbe vehető kötet szülessen, aminek a külső-belső minősége méltó mind a témához, mind az évfordulóhoz, mind a szöveg minőségéhez - ehhez még rengeteg más szakember szakszerű munkája kell. Hogy utána a marketingről ne is beszéljünk, bár ez zavarna a legkevésbé, kisebb lendülettel már amúgy is elkezdtem.

Utánanéztem tehát és arra jutottam, hogy mindez megoldható, pénz, energia, idő kérdése, de megoldható. Amikor pedig rájöttem, hogy ez az út járható, felszabadultam arra, hogy magamnak is beismerjem: nem akarom ezt az utat járni. Non sum, ahogy Luther több fontos életpontjánál megfogalmazza: ez nem én vagyok. Az írói státusztól újra elég messze kerültem, de ha elgondolom, hogy milyen író akarnék lenni ha író lennék, akkor egy régifajta alkotó képe merül fel bennem, aki megírja a magáét, kikutatja, ami kell hozzá, megrágja, megformálja, majd ugyanezeket a köröket végigcsinálja a tesztolvasóival, a szerkesztővel, beépíti a váratlan pillanatokban felbukkanó kiadói szempontokat, majd végül előáll valamivel, amit kéziratnak hívnak. És ennyi. Meg tudnék tanulni tördelni, de azt a szabadidőmet, ami van, inkább írással tölteném. Próbálkozhatnék borítótervezéssel, de ugyanaz, mint előbb. Rászánhatnám magam pályázatfigyelésre, írásra, támogatásgyűjtésre, jó és rossz értelemben vett házalásra, amit sokan csinálnak is, és jól is teszik, de részemről non sum. Mindeközben, gyenge pillanataimban, irigykedve figyelem azokat a szerzőket, akiknek megy az, amit én magamnak elképzeltem, olvasom a posztjaikat, hogy most ebbe a sorozatba kezdenek, most azt a regényt publikálják, most erre bólintott rá a kiadójuk – tényleg tök jó lehet, ha ez ilyen egyszerűen megy, hogy csak írnak és az elég. Én se akarom alább adni. Ha meg ezen a módon nem megy, akkor máshogy ne is menjen. Inkább leszek olyan betűvető, akinek fiókban marad a regénye, pedig meg kellett volna jelennie, mint olyan, akinek megjelent a regénye, de inkább fiókban kellett volna maradnia.

Egy kis előretekintés: a második kötet írása közben csodálkoztam rá arra, hogy Luther életében a nagy fordulópontnak tartott 1517 október 31. (Mindenszentek előestéje) után pontosan van egy év, ami elég érdekesen zárul: 1518 október 31-én, amatőr lovastudományának összes bénaságától elgyötörve esik vissza Wittenbergbe Augsburgból menekülve, ahol Cajetan bíboros hallgatta ki a pápa megbízottjaként. Ebben az egy évben sok dolog történt: Tetzel atya és a dominikánusok eretnekeljárást indíttattak ellene, fellángol a vita első szakasza, számos levél, tétel, szakvéleményt ment oda-vissza, tele teológiával és személyeskedéssel – itt lépett porondra a későbbi nagy korai ellenfél Eck doktor is –, Luther megfogalmazta a heidelbergi disputa tételeit, amiben sokkal tisztábban mutatta be a kegyelem teológiáját, Wittenbergbe érkezik Melanchthon és megtartja a híres székfoglaló beszédét, majd Luthert megidézik Augsburgba, ahol Cajetannal találkozik és három kihallgatása során eldől, hogy ebből az ügyből nem lesz megegyezés. Ez egy év és a kéziratban 270 ezer karakter, pont egy kisregény. Még egy történelem adta íve is van.

Miközben a Cajetannal való összecsapást írtam, felötlött bennem, hogy ez akár egy kisregénynek is jó lenne, persze akkor még kiadói „megbízás” és publikálási tervek voltak, így ezt félre is tettem, hiszen a kiadási tervbe semmi ilyesmi nem fért bele. Most viszont ez már nem akadály, így kivágtam ezt a szakaszt a kéziratból és elkezdtem átfésülni, igazítgatni. Címet is találtam neki: A részeg germán. (Ez egy állítólagos megjegyzésre utal, amit X. Leo pápának tulajdonítanak: „Luther csak egy részeg germán, majd ha kijózanodik, meggondolja magát.”) Ez a kisregénynek is beillő részletet hamarosan ingyenesen letölthető e-könyvként kiteszem majd a netre: ez az a mennyiség, ami még fogyasztható, ha meg esetleg a derült égből beesne valami „rendes” kiadási lehetőség, talán nem torpedózza meg az egész projektet, aminek szövegmennyiségileg csak a tíz százaléka. Ízelítő, mondhatni.

Itt állok most. A kéziratban, ami jelenleg is születik, Luther hamarosan V. Károly császár elé lép,ő meg ott fog állni, másképp nem tehet (szintén egy legendás momentum, amit a szemtanúk szerint nem mondott…), majd hazafelé tartva elrabolják. A szakaszt záró keretszemély fejezete Bölcs Frigyes szemszögéből mutatja majd be a megrendezett emberrablásra adott reakciókat a birodalmi gyűlésen, a fejezet íve ott ér majd véget, ahol az öreg Frigyes a többi fejedelem és vezető előtt ünnepélyes esküt tesz, hogy nem tud arról, mi történt Lutherrel, akit – jogosan – a védencének tartanak. Frigyes voltaképpen nem is hazudott, hiszen embereinek bizalmasan csak azt az utasítást adta, hogy csináljanak valamit Luther megvédésének ügyében, a részletekről nem akart tudni: és tényleg nem is tudott akkor még semmit. (A választófejedelem környezetében játszódó fejezethez jó hangulatelőkészítő pár House of Cards epizód…) Majd egy rövidebb levezető rész következik Luther Wartburgi száműzetéséről, a titokban írt levelekről, az Újszövetség fordításáról. És kész is a második kötet.

A könyveknek megvan a maguk sorsa – egyes esetekben meglehetősen rövid ez a sors.

(Amíg a második kötetet írom, a blogot és a Facebook oldalt is frissítem, ez valahogy az írás részévé vált időközben – sőt, lehet, hogy utána is posztolgatok még ezt-azt, ki tudja, talán még A részeg germán-ra is érkezik valami reakció. Esetleg még, csak hogy a következetességnek is adjunk, ezt a kisregényt el tudom képzelni később POD-os magánkiadásként, de ez még csak egy kósza ötlet.)

Ugyanitt Luther-kézirat jutányos áron kiadó.